Nem jó a cím, mutatja, és ujjával odabök. Egy emelettel lejjebb kellett volna mennem, próbálja artikulálni a szavakat. A Jézuska nem téved, mondja dacosan Lili. Igaz, anya? Olga a férfire néz. Most mit mondjon? Bólint. A Jézuska nem téved.

Kinyitom az ablakot, és miközben a tenger lélegzetét hallgatom, eszembe jut olyan sokféle gondolat. Hanuka és a fánkok, kiskarácsony, nagykarácsony, a vaníliás cukor és a mandula illata. Rejtettség és titkok, üvegcsengettyű és ölelések, csillagszórók és árvalányhaj, gyülekezetek, gyűlölködés, kirekesztés, vallások, háborúk, és vér.

Ede ült a szarkofágban. Az emberöltőt megélt, varázsszemes Orion rádión karácsonyi műsort hallgatott. Nem akart régi, giccses karácsonyestékről nosztalgiázni. Ha Zita eljönne, ő lehetne az angyal! – gondolta.

Ott ácsorgott a növekvő tócsában és időnként zsebkendőjével letörölte a hóember szürke könnyeit. Esteledett. Hallotta, hogy az édesanyja hívja vacsorázni. A vacsora szó hirtelen mindent megoldott. Rohant a ház felé és visszakiáltott a hóembernek: Tarts ki! Örökké élni fogsz!

Nem csoda, hogy még ma is kerülnek elő lőszerek, meg bombák a domdoldali erdőben. Akár egy nagyobb nyári zápor kimoshatja a földből, vagy a vihar kidönti a fát, és fölhozza a kicsavart gyökér.

Sziasztok, Ádám vagyok Magyarországról, mondta az ember, és leült. Ibu Manit nagyot köhintett, mire a lányok felpattanva, egyszerre kezdték ordítani, hogy: „Weeelcome to ouuuur schoooool!” Aztán fél percnyi néma csönd következett.

Amíg vártam, hadd forrjon fel a víz, rágyújtottam, és bámultam a gázrózsa lángját, ahogy körbefogja kanna alját. Ezen a napon se mozdultam ki a lakásból.

Ha a civilizációk saját magukhoz mérik a világvégét, akkor mért ne tehetné ugyanezt mindenki egyénenként? Végtére az ember is azért jött ide a szultán városába, mert otthon látszólag már véget ért minden, és nem volt mit tenni.

Az afgán síoktató a szeme elé húzta a síszemüveget, majd aláindult. Siklott, szépen csinálta. Elegánsan. A bukkanóknál ugratott is. Aztán a völgy aljában akkorát esett, hogy percekig szitált az afgán hó.

Lassan, egyszerre hajoltunk a nagy, piros lábos fölé, amelyben percek óta, rendületlenül forrt a leves. Arcunkba ugyanaz a farkasüvöltés mart bele, mint Tamáséba az előbb, mindketten láttuk a végtelen, mozdulatlan, behavazott erdőt magunk előtt.

Most először kísérleteztünk azzal, hogy karajnak bontsuk szét a disznót, és ez olyasféle tudást kívánt, amihez szakembert kellett fogadnunk. A nagy precizitást követelő művelet rányomta a bélyegét az egész torra. Mindenki ideges volt, még a pálinka is csak ímmel-ámmal fogyogatott.

A nő megszorította a vállát, és belépett a sötétségbe.
Szív még utána szólt.
– Tudod mi ez az egész, édesem?
Bebújsz egy üres kalitkába, madarat fogni.

A női mell puha. Bőrének felszíne selymes, meleg tapintatú. A női mell őszinte. Ha fázik, ha fél, ha boldog, sohasem hazudik. Nyílt. Látszik rajta a szívverés, el nem rejtheti. A női mell áttapintható.

A lábánál befőttesüveg állt, melyben aranyló folyadék bűzölgött. Persze, hát persze, hogy zavarta a ház nyugalmát. Annak ellenére, hogy csöndben volt. A hajléktalan férfi. De mégis zavart.

Azt szeretném, ha mindent befestene, átólcettig, még az ablakokat is. Nekem egy egész életre lenne szükségem, a világra magára, addig festve, mázolva egymásra mindent belőle, hogy végül, mint egyetlen összefüggő felület lepje be ezt a szobát. Mindent, amit valaha látott vagy hallott, fel kellene, hogy fessen ide, míg végül kivehetetlenné válnak egymáson a vonalak.

Szív hideget sírt. Hideg könnyek. Fázott a keze nagyon. Fújt a szél, a tenger rányalt a cipőjére. Jó volt, hogy fázott a keze. Ez egy másik világ volt, mint amelyikről már tudott valamit, erről itt nem sokat, valamennyit, talán.

Az Úristen szükségéről sokat nem lehet mondani, mert az titok. Az is lehet, hogy nem az ő szüksége, hanem másvalakié, aki majd csak később érkezik, de ez majd kiderül.

A Földön év tízezredekig nem létezne más, csak hangával, szamárkóróval és vörösfűvel benőtt domboldalak ott, ahol most bérházak állnak; a hídlábak csonkjai a Temzében, amint körülörvényli őket a víz; madárfészkek a British Museum valahai olvasótermében meg a síneknek a talajt vörössé színező vasrozsdája az Ilford-i vasútállomáson.

Anya félt. Úgy félt, mintha éppen most történne meg, ami három éve, csak sokkal nagyobb súllyal, sokkal inkább hangsúlyozva a jóvátehetetlent, valami, amihez nem lehet érni, amihez nem lehet szólni, ami tulajdonképpen úgy van, hogy nincsen.

Az ember leheveredik, hamar elnyomja az álom. Most máshol van. Úton két világ között. Az egyiknek a vége talán ott lesz majd Yogyakartánál, ahogy még az Úristen mondta Budapesten.