sarkcsillag az orvosi
szén ízű éjben

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.
Ezerkilencszázkilencvenkettőben senki sem hitte,
hogy A vendégszerető avagy Szinbád Marienbadban
lesz az utolsó versköteted,
az igazi utolsóhoz kellett még laza huszonnyolc év utazás,
vergődés, rulettezés, amikor a lélegeztetőgép mögül
egy ismeretlen ismerős halkan a füledbe súgta:
„Rien ne va plus.”

ó, ingatag inga árnya:
tükör-reflex rezonálja
…
a sistergés fél-homálya
behajol az ingoványba
…

a lemetszett képkeret
ablakszélnyi lélegzet

most esetleges a nesz:

a levitáló csipesz
harapni készül
a wayang-játékos
titokzatos-okos
lényege rétegül-

Ő

magába épülő
finomszemcsés jelenléte
világítást kebelez be

a tégla-rések intim fokozata
12 létrafok titkos ritmu(mu)sa

ősz lesz. vagy tél. az évszakot onnan tudom: átlátni a fák
gallyai között, és gyorsan sötétedik. amikor ezt a verset
írom, már nem emlékszem pontosan, mikor, hogyan
keveredünk oda. készülünk rá, vagy csak valahonnét
hazafelé tartva megállunk útközben, és bemegyünk? még
világos lesz, amikor keresni kezdjük. nem is kellene keresni,
hisz korábban sokszor járok majd ott gyerekkoromban
apámmal, az ő apja sírjánál. nagy nyarakon, borostyánok
között, örökzöldillatban meséli apám, itt nyugszik

Két lélegzetvétel szünetében
feltartóztat a csend,
az idő tükrében arcok,
testek remegése.

Zuhanás közben is 
annak az ölét keresed,
aki lelőtt,
mielőtt az ejtőernyő-szárnyad
kitárhattad volna.