Ez a líra azért ennyire fojtó, és azért ennyire játszi, mert rávall a lét abszurdumára? Vagy sokkal primitívebb válasz kínálkozik? – nem a létezés, hanem a puszta itt-lét az abszurd... Itt-lét, hol?

Kati néninek csak két bánata van, mióta az osztályon fekszik, az egyik a branül, a másik a mosdó, de utóbbi megszűnt, mióta nem tud kimenni. Bár tudta, hogy neki már úgyis mindegy, mégis aggódott, hogy egy vécére kell járnia a többi fertőző beteggel.

Lassan felemeltem a tekintetem, és levéve ujjaimat a szememről előbb a kifényezett cipőmet láttam meg, majd a romlott almát, a szőnyeget, a kosarat a többi almával, Apostolescu házipapucsát, a lábait, amennyire kilátszottak pongyolájából, aztán magát a pongyolát és végül a kapitány arcát.

És most – mondta suttogva – mindenki béka. Leguggoltam, és ugrálni kezdtem. Úgy minden harmadik ugrásnál megeresztettem egy brekegést. Fájt a térdem, de egyre nagyobbakat rugaszkodtam.

Társfüggőség, mondta a zacskós lány. És pszichológushoz küldött. Magamtól soha nem mentem volna. Ott mesterien megtanultam elnyomni magamban az érzelmeket.

És megy az idő. Sok mindent másképp kellett volna csinálni, de az ember erre későn jön rá. Amikor olyanok is elé kerülnek, akik addig a nyomába sem értek. Akkor egyszerre csak felkapja a fejét.

Az igazat megvallva most, hogy beleegyeztem, számítottam mindazokra a köszönetekre és udvariassági fordulatokra, amelyeket a jólnevelt emberek alkalmaznak ilyen esetekben. Ez a milicista azonban szavaim hallatán azonnal szabaddá tette a lift ajtaját, és mint legutóbb, gyorsan az irodájába futott, és magára zárta az ajtót, mintha attól félt volna, hogy különben még meggondolom magam.

Ebben az egészben nincs semmi egyenes. Mindenhol ott vannak a görbék és kanyarok. Szögek és kereszteződések. Az egyenes az egyszerű ember hite. Lineáristen. Pszeudomegváltás.

Vagy szállodasor, sőt, velnesz, miegyéb lesz itten, vagy semmi! Merthogy a vendégnek ma már ez a szint kell, nem a sátorozás, fa- meg kőházi fogadózás.

Most Szonja baba meg én újrajátsszuk a múltat. Most, hogy nagyobb vagyok, és már nem forog velem a világ, nincs más választásom.

Múltak az évek, eljött a béke, az újjáépítés, és én ezalatt végig azt ismételgettem magamban, hogy meg kell találnom ezt az embert, és viszonoznom kell neki valamivel, hogy olyan rendes volt, és megmentette az életemet!

Az Irodalmi Jelen szilveszteri kirakós játéka versekből, novellákból – pajzán, könnyed, okos, vidám és kőkomoly szövegekből. Lehet bakugrani és láncra fűzni. Szemezgetni és szortírozni. Nyitogatni és mentegetni. És linkelni. És linkelni.

Elszabadult a röhögés. Az utastársak egymás hátát csapkodták, egymás vállát lökdösték. "Ha pénzt ígér, PIM, azt meg is tartja, PAM!" – skandálták együtt, egyre hangosabban, visítva, hullámozva, akár egy vébédöntőn a szurkolók. Ez kurva jó!

Itt nem mehettünk misére, mint odahaza, itt nem áll a templomban karácsonyfa és betlehem sincs. A közös imát elsőként tiltották meg, amikor elkobozták a bibliákat is.

A férjem meghalt, gondolja, ahogy ez a kutya is meg fog halni. A kutya vonyít, az idős hölgy fekszik az ágyban, és várja a halált. Fél óra múlva zajokat hall az utcáról.

Egyike volt azoknak a ritka kivételeknek, akik a városnál messzebb kúsztak a faluból, bejárta egész Nyugat-Európát, még Franciaországban is ült börtönben.

A jó téglák lekerültek a polcokról, ugyanúgy, ahogy feljutottak: röpülve, kézről kézre, amíg földet nem értek a másik kijáratnál álló kocsiknál. Most a kemencéhez kellett tolnunk őket. És megint zakatoltak a kocsikerekek, és a sínek a meleg terembe vittek bennünket. A kemence, őszintén szólva, a kedvenc búvóhelyünk volt: ott, a hatalmas téglahegyek mögött.

Nem tépem szét a könyveket. Tudom, hogy jobban égne, könnyebben lobbanna fel, mégsem megy, nem bírom megtenni.

Már a csörgés pillanatában sejtettem, hogy valami nagy baj van. Ilyenkor ugyanis csak akkor csörög a telefon, ha baj van. Mármint velem. Merthogy velem tényleg valami kurva nagy baj van.