Olyan jointokat nyomtunk a Freddel, hogy az már a kész öngyilkosság, tudod, mikor a füvet nyírják, és az, ami az ollón lerakódik, az legtisztább anyag, hasisolaj, na, mi ezt bekevertük kokainnal, négyen teljesen elszálltunk, hat-hét órán keresztül csak lebegtünk, és felporszívóztunk mindent.

Karcsi a helyzethez illő komolysággal nézegette a stukkert. Próbálgatta a súlyát, a fogását, tán még célzott is vele, de a végén arra jutott, hogy legjobb lesz, ha az apja műhelyében lefűrészeli a csövét.

A pofon. Megírom újra. Úgy kezdődött, hogy anyám megfenyegetett. Ezen mosolyogtam akkor, ma jólesne. Ja, tudom, József Attila is valami ilyesmiért könyörgött, de József Attila hülye volt, mert komolyan vette, amit érzett.

Aszongya, nincs semmi baj met ejszen nem emlékszel, de én voltam az orvos akinél megszülettél. Édesanyádból én segítettelek vót a világra. Há mondom én aztot magának erősen köszönöm doktor úr, s ha így van, jöjjék, valahol egy decit igyunk meg.

És ahogy nagyapám felemel és forgat, a gyerek még nem gondol se szőlőre, se borra, nem bír betelni a csodákkal, repül, kergetheti a nyári lepkéket, „pilla, pilla”, kacagja a gyerekhang, és nagyapám lefékez egy pillanatra.

Nem volt kép, amit ne festettem volna már meg, de arra mindig vigyáztam, ne legyek tetten érhető. Aztán egy életen át mégsem bujkálhat az ember önmaga elől.

Most nem lett semmi. M. János békésen hazudozott, pontosabban olvasmányélményeit keverte valósággal és elképzelésekkel. Ez egy darabig szórakoztató.

Megmondanám neki, merre rövidebb, merre induljon, gondterhelten hümmögök, mert segítenék, de nem akarom az indulást, szőnyeget és albumot akarok, mellé teát, akár zöld dióból, csak legyen fanyar, nem bánom, szomjan is halok akár, csak itt maradjon.

A meglepetést hamar fölváltotta a boldog izgalom, hogy gőzössel utazhatok. Valami azért nem stimmelhetett, mert amikor anyám a kapuban elköszönt tőlünk, sírva fakadt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy tán csak nem akarnak lelencbe adni…

Örülök, hogy Bádog havernak szólított. Meg hogy néha fölhív és törődik velem. Igaz, hogy sokat nem lehet vele dumálni, de ha egyszer ott van, akkor ott van. Azt hiszem, a legtöbb témát nem találja menőnek.

Az utazó „tét”-lenné vált.
„Származott”, ám ez elfogadhatatlan és megoldhatatlan, megszokhatatlan káprázatként feszítette (máskor sehol-létekbe oldotta) mindennapjait.
„Természetesen”: „semmi sem biztos”.

A hangya megsértődött. Hetekig nem ment a tücsök közelébe. Sárgulni kezdtek a levelek. Hullottak és kergetőztek az őszi szélben. Az eső is egyre kitartóbb volt. Közeledett a tél.

Legyen az a könyv száz oldalas, és íródjon akkora betűkkel, minként szokásos. Ebben a könyvben egyetlen oldalra tíz millió év története jut, egyetlen betűre pedig több mint harminc ezer.

Amíg a macskát keresgéltük, Róka öcsi elmagyarázta, hogy ezeket a dögöket nem is olyan könnyű felakasztani.

Önmagában álom, ébren is. Régi sivatag keveredik bele, gyerekkori sivatag, a sívó homok a Kiskunságon, a pár szál fű közt pergő, szálló aranyhomok vándor dűnéi…

Melleim duzzadtak a tejtől, minden nap ki kellett fejjem a murokföldön, mert fájt. Eszembe jutottak az ikrek, hogy most nekik kéne ez a tej, nem a zsíros földnek, de kifejtem. Lehet tápot kapni a patikában, mondogattam magamban. Mások is felnőttek már tápon.

Arra kérlek, engedd le a redőnyt, mielőtt megmosdatnál. 

Ferencke minden napra tartogatott valamit. Hol macskákat szekált a hátsó kertben, hol barackot lopott a szomszédból, vagy csúzlival lőtte a Kati néni tyúkjait. Nagyanyám minden áldott nap elmondta, hogy ebből még baj lesz.

Az abroszt csomagolópapír helyettesíti, rajta cikornyás felirattal: Spárga buli. A szöveg pókhálóként átszövi az egész asztalt, akárcsak a spárga, a rögtönzött abroszt rögzíti, szoros bogra kötve, az asztal lapjához és a lábához.

Ültem az új rendben, és éreztem, mégsem jó ez így; bár minden más helyen állt, mégis a szoba szelleme ugyanolyan maradt; kényelmes, kihívás nélküli. Megszokott, sima, érdektelen, meghitt.