Burokban születtem, s rövgest megfulladva, a köldökzsinórral a nyakamon, zölden. Vittek a csap alá nyomban, eresztették rám a vizet, hol forrót, hol a hideget, s ráztak kegyetlenül. Anyám azt mondta, soha olyan gyönyörű üvöltést nem hallott, mint amikor életre vergődtem fejjel lefele.

„Testvérek! Ne lőjetek!” Öten voltak, aztán már csak hárman, az ingük véres volt, és nem néztek többé egymás szemébe. Nem remegett Gyuszi hangja, pedig az ő gyomrát is görcsbe csavarta a félelem, amikor bemondta a rádióban: „Rákóczi Rádió, Dunapentele. A Szovjet tankok, és légierők támadják Dunapentelét. A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik..."

Annyi mindent nem tudsz. Olyan sokat nem tudsz, és nem vagy hajlandó tudomásul venni a nőről. A nő rendszerint azt hiszi, szerelmes és menne. Változtatna. Engedné elrabolni magát. Ennek több oka is van egyszerre, természetesen. És nem ennyire profán.

 *Vigyázat! Főzés előtt az egérmérget és a légyfogót távolítsuk el a konyhából, különben az a meglepetés érhet, hogy a túlvilágon arra térünk magunkhoz, hogy meg vagyunk halva!
 

Ahhoz, hogy egy futballpálya a leginkább olyan legyen, amilyen egy futballpálya lehet, végláthatatlanul sok törődés szükségeltetik. Hagyjuk most az építkezéseket, a homokágytól az alácsövezésig, maradjunk csak a felszínnél, az is éppen elég.

Se pénz, se hír, se szexi nők,
a sors még össze-vissza ráncigál is.
S hiába húznál nyúlcipőt:
a boldogságod is provinciális.

BERT BRECHT

Zsongnak a szongok, az arcok, a maszkok
a színpad az élet
képe:
előbb van a has, és azután a morál.
 

Muzsikaszó kéne ide - mondja fennhangon - és egy erősen jó hegedűs. Meg sok bor, hogy az Isten verné meg. Hajnalig inni, mulatni, hogy a föld is megrohadna az ember lába alatt. Ugyanazt a nótát játszani reggelig, amig bele nem süketül az ember, bele nem vakul.

A biológia tanárnő kihirdette másnap az osztályban, hogy a papcsaládnál csoda történt, megellett a kandúr. Hogy ezzel a tudás diadalát bizonyította-e a babonás hit felett, vagy fordítva, azt máig nem tudom eldönteni. De azt hiszem, inkább az előző lehetett, mert nem kapott pártfegyelmit.
BORA

Az aktus az aktus. A minden. Születés és halál közt a nap, a fény, a fotoszintézis. Hiányában ködöl a szem, megfájdul a fej, a gyomor, karámrudak közt kocog a gondolat, berúgja az ajtót a szorongásos, a depressziós, a fóbiás, a hisztériás, a kényszerképzetes, a hipochondriás, a deperszonalizációs neurózis.

Én annyira kitágítottam a tudatomat, hogy folyton lecsúszik rólam. Én meg leváltottam a zoknit. A zokni mondjon le! És még folytattuk egészen addig megállás nélkül, amíg boldogan éltünk és meg nem haltunk. Akár a rátermett fafejdolgozók, akik hírből sem ismerik a híreket.

Szaggatni különben helyettem is a Molekula szokott, a múltkor is neki kellett a nemzeti lyukakat vagy mi a faszomat kovácsolni. Mert nekem olyan gyenge volt a csuklóm, összesen kettőt tudtam egymás után ütni a kocsmában, röhögtek rajtam, na, művész úr nem bírja, tudják is ezek, mi az, hogy írásművészet!

 „Rajta, zabálj, kurválkodj! Hogy bepiálva eszedbe
sírgödör alján elrohadó tetemed sose jusson…”
 

Aktív férfinak (nőnek) világa van. Barátja nincs. Csak a szerzés, a tett, a szöveg. Ledarálni mindent és mindenkit. Az aktív egyetlen jelzővel: mocsok.

 
Én a lapnak, a Jelennek,
és a Jelen napra nap
az Interneten jelen meg,
s a világra hat, ha hat.
 

Az ajak édes és sós, hűvös és forró, selymes és érdes, állítás és az ellenkezője.
Ajak hóviharban.

Szép volt az ősz a születésem és a temetésem napján is. Mérlegnek születtem, és annak haltam meg. A horoszkópom azt írta, hogy nincs még egy olyan jegy, amelynek ennyire fontos lenne a kiegyensúlyozottság.

A pornográfia
életmentő hatásáról
 
Mr. Heffner (USA)
tudja jól, a főveszély,
hogyha nincs a PLAYBOY
még kitör a téboly

Nyilasi Tibor elmondta, köszöni szépen a részvétet, nem történt semmi baj. Mindössze a Lónyai utca felől sétált a Kálvin térre, amikor itt, a közeli iskola mellett elballagva, egy nyitott pinceablak lehetett az oka, az a szag, ami abból a pinceablakból kiömlött.

Már nem szaval, versei elnémulnak, s azt sem érti, miről folyik az asztalnál a társalgás. Előbb csak bosszankodik, aztán egyre dühösebben nézi a jóllakott, kicsit megrészegült társaságot. Az ő ételét eszik, az ő italát isszák, és most még az asztalát is ki akarják sajátítani.