Mi lehet a barátaival? Hetek óta nem járt a cigánysoron sem. Meg kellene nézni őket. Furcsa ez a háború, semmit sem lehet csinálni, mégis mindig dolga van az embernek, semmire sincs ideje. Fát szerezni, fölvágni, pincét ásni, a tetőt javítani, legalábbis amikor nem lőnek. De azért el kellene menni a cigánysorra. Talán holnap.

Ismeretlen lakásban, faragott, roskatag trón-tákolmányon gubbasztva éj-neszeztem, láthatatlan kötelek kötöttek gúzsba. A sötét sarokban: embrió-pózban nyögdécselt egy lény – s akkor egy bálvány-pofa lángvöröses vonásai villantak meg, kígyó-fejéből villás kanóc ágaskodott ki, és ahogyan eme hüllő-démon lassan forgott, a tévképzetek határai úgy mosódtak össze (újabb) tév-látományok körvonalaival…

Mély levegőt veszel, bent tartod, majd engeded, hogy távozzon. Mindkét bokáddal apró köröket írsz le, csuklókörzés, fejbiccentés jobbra, balra, a térdedet felhúzod és az ágy szélére tolod, majd a lábszáradat lelógatod. Újabb mély levegőt veszel, és kifújáskor feltolod magad.

Egyre hidegebb lett, a lány orra és arca egyre pirosabbá vált. Már nem hallani sem a többi látogatót, sem a kutyákat. A vállakat lenyomja a csend.

A napon rettenetes hőség van, így ebéd előtt együtt mennek le a Dunára, hogy egy kicsit lehűsítsék magukat. Most sem sokat beszélnek, de nagy egyetértésben vannak, és mindketten arra gondolnak, hogy milyen jó együtt. A fiú fogja a nagyapja kezét, így érnek le a partra. Az öreg ott sem engedi el, mert „a Duna az nem játék, édes fiam, itt, ha a sodrás elkap, sosem talállak meg többé”.

Mellbevágóan hideg, kemény, ellenséges hang volt, semmi más nem volt benne, csak színtiszta gyűlölet. Egyszerre határozottan érezni kezdtem, hogy valami kifacsarodott, természetellenes dolgot tettem. Hogy szólongatok egy halottat, és ezt meg fogom járni. Beleborzongtam, ahogy a sötét ajtónyílás felé pillantottam. Szó nélkül becsuktam a hálószobaajtót.

Nem igazán volt ínyére a harisnyás-rövidszoknyás öltözködés, de elhatározta, hogy mutatós nő lesz mindaddig, amíg csak megteheti. Több barátnője is túl volt már legalább egy szülésen, és Dórát riasztotta a változás, amit tapasztalt. Riasztotta azoknak a középkorú pároknak a látványa is, ahol mindkét fél igénytelenül, lomposan öltözködött. Szákolt halat nem kell etetni. Ez volt Zsolti mondása már az esküvőjük előtt is, akkor még csak poénnak szánva.

Az előadók föld-vér-írás-tinta-sár foltos meztelenséggel a zsákba-varrt fotós lány jobb és bal oldalára helyezkednek. Hanyatt fekszenek – s Ház mennyezetéből átszivárgó (ismeretlen) vörös folyadék a kiszáradt szájukba csepeg…

Adélnak eleinte hízelgett az állandó figyelem, de később zavarni kezdte, Ádám megváltozott viselkedésére sem talált magyarázatot. A veszekedés óta nem hozta szóba a költözést, de továbbra is a kanapén aludt. Futó rosszullétei is idegesítették, éjszakái nyugtalanok voltak, gyomorpanaszai sűrűsödtek, reggel hányingerek kínozták. Sejtette, hogy a fűszeres ételek okozzák, de Ádám piszok jól főzött, nem tette szóvá.

Vlagyiszlav Bikov másfél év után először látogatja meg külföldön élő édesanyját, aki szeretett fiának kedveskedve tejszínes, pirosbogyós tejbegrízt készít, de elfeledkezve Vlagyiszlav laktózérzékenységéről, végül fulladásos halálát okozza fiának, aki álmában száján keresztül sikertelenül próbálja kilökni magából a megemészthetetlen anyagot.

Ne szipogj, Lolita, úgyse fogsz meghatni. Fújd ki az orrodat. Ne tapadj George-hoz, inkább keringőzzél, vagy indulj teniszezni. Keress új barátot, ahogy én is tettem, míg nem voltam tudós bátyád neje. Ne nyávogj, ne nyafizz, mint egy fázós csibe. Nem vagyok az anyád, jó lelkű dadusod. Mit akarsz még tudni? Volt-e rajtam bugyi, mikor pongyolában kergetőzött velem?

Kolozsváron még értem, hisz ott vannak találkozások a megbeszélésekért, de itt, itt nem ejtek ki olyasmit, hogy megbeszélés, mert itt ilyen egyszerűen nincs. És akkor nem is kell hozzá cukrászda. Az lett belőle, ami ezek híján lehetett. Feleségek, akiknek a varrodai túlórák miatt már nem jutott idejük megsütni a krémest, ott rendelték meg, amit születésnapra vagy névnapra vittek vagy adtak.

Ahogy telt az idő, s haladtunk ezekkel a beszélgetésekkel, megpróbáltam választ adni hősömnek arra vonatkozóan, hogy mennyi az én órabérem… Tényleg, hogy is van ez? Azt gondolhatja a kívülálló, hogy micsoda nagy dolog, milyen szép az íróság. Biztosan nagyon híres, művelt, ügyes, okos az íróféle, és ezen tulajdonságai segítségével komoly bevételekre tesz szert. És valamilyen úton-módon hatással bír közben az emberekre. Segít nekik élni. Mert vannak olyan népek, akik azt hiszik, hogy ez a cél és a fő feladat.

Haldokló kutyám nyitott gyomrában eszméltem. Arcom a forró belekben, jobb karom leszakadt… Másztam bénán, csonkán az elhaló test körül, majd visszarogytam a belek közé – elájultam s a bogarak teljesen elleptek minket: az öreg diófa alatt, halott nagymamám kertjében…

Albert teljes erőből gyomorszájon vágta, aztán elengedte a szpáhit, aki menten összegörnyedt, és a fogát csikorgatta. A másik férfi, akivel verekedett még mindig a szemét fogva jajgatott. Igaz Gerő ekkor fölismerte: Majer úr volt, a hentes a Szabadkai sugárútról. Ahogyan Balog és Albert, szintén egy ébredő magyar…

A patkány leugrott a kád kávájáról. Bundáján cseresznyés testápoló csillogott. Az ajtó felé vette az irányt, de a férfit meglátva megfordult, és bevette magát a mosógép mögé. A gép egyik sarka az esti centrifugálás közben közelebb ugrált a falhoz, így az állat nem tudott azonnal kibújni a túloldalon. A férfi odaugrott, rátolta a gépet a falra, egyúttal az állatra. Erre olyan hangos visítás hangzott fel, amilyet még életükben nem hallottak. A férfi szíve majdnem kiugrott a torkán. Felemelte az esernyőt, és bedöfött a mosógép mögé…

Liu Hong a tévé előtt ült, egy csésze meleg vizet kortyolgatva. Csak félig-meddig követte, hogy mi zajlik a képernyőn, a gondolatai állandóan a lányához, Lihez kanyarodtak vissza. Időnként megigazította a zsámolyon pihenő lábát, az utóbbi időben elhatalmasodott rajta a köszvény. Sokadjára nézett az órára, de az még mindig csak fél hármat mutatott. Li sosem ért haza hétnél előbb. Pedig olyan jó lett volna elrágcsálni egy kis csípős kacsanyakat, kibeszélni az izgalmas dolgokat.

…rovom köreimet a múzsa körül. Nem hagyhat cserben, nem fordulhat el tőlem, semmi oka rá. Ugye, drágám, egy kis gazemberség még nem a világ? Hiszen Homo ludens lennék, bárha tökéletlen.

Egy hét múlva Pállóffy Bálint szocmunk jött el, aki nemesi múltja ellenére is szeretett dolgozni, és egyetlen atyai öröksége könyvtára volt, amit még az átkos legatkásabb idejében sikerült kimentenie őseinek, s amit maga is bővítgetett kedvenc szerzőivel és a saját maga által írt zsengékkel is.

Mint szökőár, úgy spriccelt magasba a vér, a gyönyörű lány, mint eldobott menyasszonyi csokor, zuhant le a földre, s néhány perc múlva meghalt. Döngölt agyag volt a csűr padlózata, beitta a habzó vért, Rozi drága vérét, s a folt örökre megmaradt. Csak ásóval lehetett volna eltüntetni, de erre a házigazda, Veress Albert nem volt hajlandó. Igaz, táncmulatságot sem engedélyezett soha többé sem az udvarán, sem a csűrjében.