Jász Attila új, az elmúlt tíz év (2012–2022) úti élményeit tartalmazó kötete a határhelyzetek könyveként is felfogható. A Tavaszitanka című versének kezdősora („rózsaszín szirmok a havazásban meztelen ágakban kapaszkodva”) szinte rímel Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című elégiájára: „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben.” A kötet legtöbb szövege ugyanis a tél és tavasz közötti átmenet időszakát örökíti meg.

a lélek isteni természete
léted szükségszerűségéből ered
nevezd ezt szabadságnak
érzelmeid eszményi állapotának

Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.

Az Irodalmi Jelen Böszörményi Zoltán versével köszönti a nyolcvanéves Szilágyi Istvánt.

Marin Georgiev bolgár költő egyik jeles versének két fordítását közöljük Kiss Benedektől és Szondi Györgytől a szerző budapesti látogatása alkalmából.

A dalnok-költő ismét útra kelt: ezúttal a Jón-tengert hajózta körbe, és rótta képeslapokra versben, prózában élményeit. E képes kalandozásra hívja most az olvasót is.

Olyankor, az összeérésben összenevetnek,
elgondolják, miért is nincs annál ébb,
mint amikor két izmos férfimetafora
a kopogás ütemére egymásnak feszül.

--- a hó alól kikandikált a pázsit:
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.

(A bőr alatti fénytől áttetszik, serceg egy koponya,
melyben ott dereng, és már-már fölsejlik az egyed agya*…
Feslett-foszlott, kérgeire bomlott bőr-lebernyeg,
kőzet-ráncos „Mag”, ökölnyi mag, réteges cafat…) –

nézem az erdőt,
várom a tisztást,
tükörképem
lüktet a holdon.

Ez én voltam mind.
Az a nap. Az a vakság.
Ettől még ez élet.
Ettől még szabadság.

közülünk kivált.
kezdjük gyászbeszéd nélkül
a liturgiát.

Remegnek és szétesnek szembejövő klónjaink,
ahogy jöttek, elmennek, közben az égi óra ing,
féregjárat indul atommagok közepéből.
A szellemnő a gömbön át a mélybe szédül.

Tanulható a lábujjhegyen
hordozott reggel is,
akár a telt pohár egyensúlyozása,
a súlytalanság a matracon.

1990. február elsején halt meg a modern kori magyar költészet egyik legfontosabb alakja, Sziveri János. Beteg volt, de csak a teste. A költészetét a fájdalom egyre kristályosabbá tette. Minden szava megtalálta a végső helyét és jelentését, amikorra elfogyott a világ körülötte.

lelked nem támad újólag,
hisz’ nem fuvallat,
hanem csak hol volt,
hol nem volt suhanó születés.

Míg a megértés megsokszorozza a világot,
a megélés csak önmagát mutatja föl,
teljes egyszerűségében.
Az egyik viszonyít, a másik leválaszt.

a hirtelen kitárt kar nem
akart magához ölelni senkit.
még magát sem,
nasztaszja filippovna.

fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
szürke zongorán