Korszakos vonzódásaim vajon kóros ok-okozatok,
vagy „csupán” az időből kiesett, hiányzó élet-szakaszom
feltárását (és foltozását) kísérelem?…

A létezést az idő apróra tördeli,
türelmes virágok arca szűri át a fényt.
A tengerből páraoszlopok magasodnak
a málladozó ég felé.

Én történek mindenben. A villamos elnyújtott remegése, a piros és fehér fényszórók, az ablaktól ablakig játszó menetszél pehelysúlya, a hideg-meleg keveredése. Nem bennem történt, hanem én történtem bennük.

S a könyvoroszlánt neked majd kell úgy, valakinek
úgy kell majd megírnia, megrajzolnia szamárcsonttal
a homokba, vagy ollóban, kétágú kalligráf tollban végződő
kézzel, mondatokkal, hogy épp a végét járja

Minka játszásiból kapja meg a Czóbel-békedíjat.
Pislogok, miskolci korcsomában a léha,
léhűtő banda nőtagjait gusztálom,
oda húzódom, ha hatodnap is lére kényszerít.

Mi az, mi szótlanul,
történeteid nélkül
múlik? El? Feléd? Elfeléd?
Elfedéd? feledéd? félmúltadban.

Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,
annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan
tekintetek szaladnak az égre –: Jézus meg-
született?; valóban megszületett volna Jézus?

A csóré gallyak mint jajgató cigánylányok forognak ugyan
ki vetne ügyet rájuk a paplak eleji vén fenyők összehajolnak
zúgásuk kerek idegen honnan szállhatott magjuk a föld agg
mint a mondák mohó ágak marnak a Hold puha testébe

mert elengedni nem tudja, vele távozik,
vagy ha szállni tud,
vele repül [forézia] el az innen számított másvilágba,
új vadak, új betűk stb. nyüzsgő kontextusába

a madárról nincs közös tudás.
(téli madár. szárnyalásától üres
madáretetőkké zsugorodnak a házak.)
az angyalról nincs közös tudás.

Juli a kötélen táncol, Jánosnak
nem esik le a dolog, pedig Juli
teste már tele van kék zöld folttal a
számtalan zuhanástól...

Mögöttem zárt jövőm,
nyitott múlt előttem,
nyilam a semmi levegőfalába ütközik,
megáll

Apró ráncok a szemed sarkában. Szép vagy.
Szálanként fújt üveglap a kezemben,
lassan lépkedek feléd,
meg ne roppanj.

Koszos mezben a lélek más születésre vágyna,
amikor megállhat a szívdobogás is egy kis időre.
Míg a hübriszed le nem győzöd,
szükségtelen hazudnod a szeretetről

Ebben az álomban (meglehet) felébredek:
süllyedő, emelkedő hegyekre, betűkövekre
(kőbetűkre) lépve mindig egy-egy szigeten
találom magam; s ott, valamiféle szárazulat közepén

miáltalunk vagy
mi teáltalad lettünk
nem hagysz el minket
amíg mi nem akarjuk

Fényképek a leghátsó szobában,
pillanatnyi vigaszpozíciók,
„szex, drogok, rokenroll.” Fekete
tetoválásokon elnyomott cigi.

egy pillanat és szétfeszül az ég
villám csapódik az angyalokba
szétszórják viaszos szárnyukkal
felszabadulásunk szegeit

„Újabb nyolcvan centiméter hóra számíthatunk”, Recitálta Pacurka a rádióban, jól megnyomva a nyolcvanat. Szinte érezni lehetett remegő hangján, Hogy remeg a kezében a papír is.

A kert összedűlt, de
a kapu nem. Marad
még épp elég idő.