A Németh-drámák ’komolyak’ – tragikusak, fenségesek, emelkedett gondolatokat járnak körül, korunk uralkodó látás- és beszédmódja az irónia, minden közbeszéd és közszereplés iróniával van átitatva (és röhögéssel körülvéve), és talán csak a szentmisék maradtak mentesek az iróniától. De azért azt gondolom, Németh több darabját is lehetne játszani kor-szerű dramaturgiával, rengeteg élő gondolat van bennük – kétségtelen, erőteljes, teremtő színházi rendező kellene hozzá.

​​​​​​​Hülye kor, annyi bizonyos. Bonyolult. Nem könnyű ismerni. A történészek is csak mostanában kerülgetik közelebbről, mit tehet egy mezei érdeklődő, aki pletykák és szájhagyomány útján értesül az hatalomhoz-hatalmakhoz fűződő kapcsolatáról, viszonyáról, vacsorákról? Illyéssel nem tudnak mit kezdeni az is bizonyos. Nem könnyű.

Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén, és máskor is megesett, hogy két kézzel kapaszkodva az ablakpárkányba, kifüggesztette magát többemeletnyi magasságban, majd visszahúzódzkodott, és nevetve kért még egy pohár pálinkát. Hát egy ízben így zuhant a halálos mélységbe egy nagyon sok emeletnyi ablakból.

Azok közé a sokak közé tartozom, akik futólag ismerték rövid, zajos életében. Életveszélyesen lendületes fickó. Én legalábbis életveszélyesnek érzékeltem minden pillanatban. Szó sincs még a "Ruszkik haza"-ról, ő már nyomja. Szó sincs arról, hogy Kádár monnyon le, de ő nyomja.

A forradalomban való érintőleges részvétele miatt 1957-től szilencium, azaz publikációs tilalom. De az olló az irodalomban is nyílik (hol meg zárul), a szocreál regényeknek bealkonyul (az avatott szocialista-realista írók, akik nem tudtak mást, csak szocreált és úgy maradtak, őszinte bánatára). A politikai-irodalmi drill után lassan előbújik a ma ismert fintorgó, ironizáló Örkény.

Megnyugtat, hogy nemcsak a tanító, a tanítvány sem szabályos. Átlát mesterén, nyilván csak azt veszi át tőle, amit használni tud. Általában az a benyomásom, hogy buddhizmusában keveredik a metafizikai kifinomultság és a köznapi célszerűség. Meg is mondom ezt neki. A „cél” szó hallatára felkapja a fejét. A cél, miféle cél? És ha nincs cél? Vagyok a világban, miért kell még egy cél is?

És az sem, ha egy költőt megpofoznak. Juhász Gyulát gyors egymásutánban kétszer verik meg szeretett városában. Először egy Balogh Lajos nevű százados pofozza meg, rugdossa le a városháza lépcsőjén 1919. májusában, amikor egy tanárgyűlésen közbeszólásával védelmébe vesz valakit, akit nem kellene. Másodszor a Tisza-parton sétáló szakállas, feketébe öltözött papos költőt fajvédő diákok zsidónak nézik és megtámadják. 

"Az életemnek nincs története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út, nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek azt sugallják, hogy ott volt valaki, de nem igaz. Ott soha nem volt senki."

A világ gyerekeinek a feje tele Andersen mesékkel legalább másfélszáz éve. Andersent olvasott Sztálin, Hitler, Rákosi, Kádár (Ceauşescu nemigen, úgy tudom, ő hadilábon állt a betűkkel, de neki talán felolvastak Andersent), mégis az történt az elmúlt században, ami. Vér, halál, mocsok ideológiák mentén, sötétlő ezredvéggel, sehol A rút kiskacsa optimista végkicsengése. Érthetetlen. A világ nem tanul. Semmiből.  

Casanova fiatalon egy doktor Gozzi nevű paptól tanulja a korabeli tudományokat, a doktor húgától, Bettinától azt, ami később híressé teszi: az ágyművészetet, a szex tudományát.
Velence után Padua következik, ahol egy élv alatt megszerzi jogi doktorátust, aztán római kirándulás egy királyi bíbornok titkáraként, Rómából kivágják, mert felszarvazza egy (vagy több) főnökét. Újra Velence, ahol katonának ál, a következő állomás Korfu és Konstantinápoly. Újra Velence és szegénység. 

De az igazság mögött egy másik is ott áll, nemigen voltam kíváncsi a naturalizmus atyjára, sem az értő szemű műítészre, aki felfedezi és csoportba tereli a francia impresszionistákat, nem voltam kíváncsi a "J'accuse!" (Vádolok) néven elhíresült mozgalomra, a Dreyfus-perre sem, a koraberli francia társadalomra sem, leginkább Nana érdekelt, hogyan csinálja, miképpen, hányszor, hogyan működik a nő, amikor működik. 

Viszont A lepkegyűjtő  mindkét alakja elevenen él ma is. Határozottan él a lepkegyűjtemény eleven pillangója, és az árva fickó, akinek minden összejött életében, hogy patológiai eset legyen. Szülei meghalnak, félhülye nagynénje neveli egészen hülye unokaöccse társaságában. Ennyihez nem sok kell, hogy kiforduljon a világ, újra-, illetve átrendeződjön speciális értékek mentén.

Bevallom, nem vallom, igazság, hogy nem ezt, és nem így akartam Kosztolányit, hanem inkább a Kosztolányi Dezső és a pályatársak viszonyáról – a valóságnak, ill. a valóságoknak megfelelően. De mégsincs efelől és afelől. Emlékezzünk Kosztolányira úgy, ahogy ötvenévesen újjászületett rövid időre, főnix a hamuból, a reménytelenségből.  Egy nő – új nő – segítségével. Már ahogy ez lenni szokott emberrel, kicsit íróval, nagyon íróval a közönséges mindennapokon.   

A Japán kávéházban – a mai Írók Boltja – írja darabjait, regényeit. Ha a kávéházban fizetnie kell, a legenda szerint Rejtő letép néhány bekezdést készülő regényéből, ezzel a pincér átbaktat a kiadóba, ahol kifizetik a cechet. Így a legenda, ami szerény véleményem szerint súlyos marhaság. A Nova kiadó (bűnügyi és légiós regények kiadására szakosodott), minden bizonnyal jól kaszált Rejtőn, de ekkora úr íróban soha nem létezhetett magyar földön.

Néhány éve, amikor a búbánati Kőház lakója, az ezeréves apáca meghalt, a Kőház új tulajdonosa egyszerűen kivágta az örökölt könyvhagyatékot papírzsákokban, egyéb izgalmas könyvek közt néhány pompás Hetzel kiadású magyar Verne, én pedig ügyesen ott jártam. És úgy éreztem, mint aki aranyat talált. Valóban úgy.

Lehet, lehet persze, eljő majdan az idő, amikor egyik remekműből a másikba vándorolok végtelen tudás- és filozófiaszomjamban, pénzproblem', időproblem, kényszerproblem megszűnik, nem lesz akadály az előtt, hogy a mainál közelebb keveredjek az EMBERISÉG általános válságához, általános és szapora Mefisztóihoz. De éppen elnyomnak a különbejáratú és pitiáner saját Mefisztók.

Nem pöffeszkedés, és nem nagyképűség, életemben nem olvastam Vavyan Fable-regényt. De annyira nem, hogy kezemben se volt. A környezetemben nem olvas senki ilyesfélét, soha senki nem mondta, hogy ezt vagy azt a regényt feltétlenül el kell olvasnod, ha más miatt nem, a technika, a szóhasználat, a nőiség és a csuda tudja, miért feltétlenül (időnyerés céljából kiszólok az asszonynak, ő olvasott-e, nem, ő sem). Márpedig az írói kíváncsiság is rákényszeríthetett volna.
 

Ráadásul, minthogy a Bibliában helyesírási és egyéb kisebb javításokat végez, azzal vádolják, hogy annak a szövegét meghamisította. Kora teológusai rossz néven veszik, hogy – a korrektori feladatokat is ellátva – kéziratukba belejavít. Egymás között csak „hitvány vasművesnek”, közönséges nyomdászembernek nevezik, de a jómód miatti irigység is generálja az intrikák sorozatát, amely miatt Misztótfalusi védekezésre kényszerül. Védekezése többet árt, mint használ: kigúnyolják, házát adóval terhelik, életét katonai beszállásolásokkal keserítik, a társaságokból kiközösítik.

Nyelveket tanul, feladja az elvárt családi tradíciót, nem megy papnak. Schillerre hallgat, aki sikeres költői pályát jósol neki. Házitanító lesz, hogy ne kelljen anyja mindennapos szemrehányásait hallgatnia. Itt zuhan a szerkezetileg agyába betonozott valláserkölcs csapdájába. Összeszerelmesedik egy négygyermekes anyukával, tanítványai anyjával, a bankárnéval. Négy hosszú, kemény éven át tombol a lopott szerelem. Lebuknak, Hölderlin lapátra kerül. A hiány, a veszteség halálra gyötri.

Azután Balázs József megbetegszik. Kilencvenhétben hal meg, ekkor már senki nem tudja róla, mi van, hol van, hol tart. Ennyi az egész. A három könyv. És a melléklet-kötetek. Ha tíz évvel korábban indít, jobban jár. Talán. Hatvanöt jó évszám a magyar irodalomban. Akkor tizenöt év jut, hogy maradandót írjon. A hetvenöt nagy késés, mert ’78-ban lavinaként érkezik Esterházy prózája, elsodor mindent.