„− Többször is leléptem a távolságot, s pontosan huszonkét lépésre álltam a peron szélétől, amikor érkeztél – Endre arca egyre vörösebb lett, miközben mesélt, pedig Erika mosolyogva hallgatta, és simogatta közben a kézfejét.” – Bene Zoltán novellája.

„Szeged ugyanis origóvá lesz a vagány kezdés után. Az induló regény nem túl visszhangos, mégis kedvező fogadtatása után előkerülnek a különböző asztalfiókokból és még inkább alkönyvtárakból a Bene-novellák.” – Luzsicza István esszéje.

„A két láb mezítelen volt, nagyon fehér, és kissé görbe. A kulcslyukhoz közelebb esőn, a boka fölött kivehetetlen tetoválás. Az aprócska résen kukucskálva legalábbis kivehetetlen. De Bertalan tudta, hogy egy bébi dinoszaurusz sematikus rajza az.” – Bene Zoltán novellája.

„Mi történik viszont akkor, ha hétköznapi tapasztalatainkon alapuló világértelmezésünk mégsem biztos? Miért ne lehetne számos párhuzamos valóság? Miért kell mindenáron fikciónak tekinteni az ukróniát? Pár perc erejéig ne tekintsük annak! Fordítsunk egy kis figyelmet a lehetséges világok elméletére! Létezhet olyan valós ukrónia, amelyben 2020 Magyarországa nincs Trianon után, területe nem csonkolt?” – Bene Zoltán esszéje.

„− Emlékszel még arra a kopasz lányra? − kérdezte Pömpöm, és Ló Kornél emlékezett. Vékony csontú, törékeny teremtés volt, föltűnően jó alakkal. Arcának bájos, kislányos kedvességéből mit sem vont le a szemceruzával rajzolt szemöldök és a fejére úszósapkaként simuló sötétkék kendő.” – Bene Zoltán novellája.

„Nem vagyok én NKA, hogy oly sok pénzzel a kézben
ezt az adagnyi hülyét brahiból most csecsre vehessem!”

A kortárs magyar költészet – legfőképpen a fiatal – válságban van. Nemcsak a formaművészet tűnt el, hanem a humor, az erotika, az izgalom. Eltűnt a kaland a versből. Műveletlen vagy jobb esetben csak félművelt, a szakma csínját-bínját el nem sajátító, rövidtávfutásra berendezkedett alkotók produktumai töltik meg az irodalmi orgánumok közlési felületének 95%-át, és egyértelműen sokkal többen vannak azok, akik ilyen verseket írnak, mint akik ilyen verseket olvasnak.

Humoros-ironikus videó a hónap alkotójától

Hexameterre felöltve szerintem szép a magyar nyelv;
Általatok tudjuk, hogy milyen az, ha nem az.
Megkeseredtünk már műferdítéseitektől:
Inkább megtanulunk hát görögül s latinul!

„Parnasszus – Költőüdülő”, e kopott felirat volt írva a pléhtáblára. Amint meglátta a nagy had, artikulálatlan hangján ujjongani kezdett, pár méter múltán feltűnt a poéta-oázis.

Huszonéves, kötet előtt álló poéta az Irodalmi Jelennél a hónap alkotója decemberben. Latinul is versel, jól ismeri a kötött formákat, manifesztumot írt a kortársairól, megújította a vígeposz műfaját – Gál Jánossal Varga Melinda készített interjút.

Éltem egyszer tizenöt hónapot a tengeren. Nem turistaként, hanem katonaként. 1984 februárjában vonultam be az egykori JNH (Jugoszláv Néphadsereg) kötelékébe, Bárba, a montenegrói kikötőváros határőri kiképzőbázisába. Amikor Belgrádban vonatra ültem, úgy éreztem, az örökkévalóságba távozom. Ha csak belegondoltam, hogy távollétemben odahaza másfél évet nélkülem öregednek a lányok, több volt, mint elkeserítő.

Hász Róbert 1964. november 1-jén született Jugoszláviában, a vajdasági (bácskai) Doroszlón. A Zomborban végzett középiskola után az újvidéki egyetemre került, ahol magyar nyelv és irodalom szakon tanult. 1991 őszén a délszláv háború miatt Magyarországra emigrált, azóta Szegeden él. 1996-tól szerkesztője, 2011-től főszerkesztője a Tiszatáj folyóiratnak. Első novelláit a zágrábi Sirius című irodalmi lap közölte horvát fordításban, majd a vajdasági magyar lapokban és antológiákban publikált. 1995 óta több novelláskötete és regénye látott napvilágot. Márai Sándor- és József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas alkotó. − Hász Róberttel Bene Zoltán beszélgetett.

Fábián Marcell vérbeli, ízig-vérig szépirodalmi hős – mindazzal, ami ezzel jár, ideértve azt is, hogy a szó romantikus értelmében alig-alig hősies. Esetünkben ugyanis nem egy zsánerdetektívet igyekszik „irodalmiasítani”, mélyíteni, hitelesebbé tenni a szerző. Nem, Fábián Marcell mentes a zsánertől, egyszersmind mentes a történelem során rárakódott kliséktől is, hiszen Hász egy olyan korszakot választ, amelyben a detektív figurája még újdonságnak számít, még nem hordozza magán mestersége bevett közhellyé vált ismérveit.

Költői közhely, ez esetben mégis igaz, ha azt mondom, úgy emlékszem arra a nyári napra, mintha tegnap történt volna. Igazi kánikulai délután volt, a tűző égen nemhogy felhőt, de még egy kósza madarat sem lehetett látni, minden élő árnyékba húzódott. Jómagam is egy képregénnyel hűsöltem a hátsó szobában, ahova nem férkőzött be a kinti forróság, amikor egy hatalmas dörrenésre rezzentem össze. De akkorára, hogy belerezegtek a ház ablakai. Kirohantunk mindannyian az utcára, s kerestük a hang forrását. Meg is találtuk, a falu túlsó vége felé, a háztetők fölött sűrű, fekete füst kígyózott az égnek.

Az a költőnk, írónk és irodalomszervezőnk, akinek saját életműve mellett legalább olyan jelentős főszerkesztői-mentori tevékenysége: folyóirata és kiadója, a Parnasszus rengeteg fiatal költőt indított már útnak. Turczi István regénnyel, verseskötettel, sőt egy tőle szokatlan műfajjal is jelentkezett az elmúlt bő év során, mert még a bezártság is meghozta a gyümölcsét alkotói mindennapjaiban.

„Fent kanyarog a füst, / az éj zúzmarás ezüst, / csenddel dús levegő, / áramló, lebegő...” – Turczi István verse.

„Turczi erotikus verseiben irodalomtörténészként sohasem az aktualizálódó életrajziságot keresem, bárha minden egyes versjelenet valóságélménye sajátosan személyes jellegűnek tűnik fel számomra.” – Kabdebó Lóránt esszéje.

„Ilyen lehet a Rend, / hol bevégzett mű a lét, / innen szívja ihletét, / meg se szólal, úgy üzen: / neked szóló éji zen.” – Turczi István verse.

„Turczi minden általa alkotott irodalmi műben értéket képvisel egy értékvesztett történelmi időben; a posztmodern vagy inkább már a posztmodern utáni korban is modern, azaz tulajdonképpen értékőrző költészetére ez pedig halmozottan igaz.” – Kántás Balázs esszéje.