Csak az élelmiszerboltok voltak nyitva, na de a krumplihámozó nem helyettesíthette a szaloni gépeket és a hajvágó ollót sem. Szeretem az alternatívákat az életben. Mindig is hosszabb hajat akartam, szidtam, bosszúból nőtt, össze-vissza. Minden zárva volt, ezért maradt a természet által üzemeltetett strand, a Tó. Az „UV-szabadtéri Szoláriumban” forogtam, úgy éreztem magam mint egy töltött galamb a grillrácson. Égett a bőröm, mintha boszorkányégetésről szabadultam volna, félig összeégve.

Parancs. Kötelesség. Aki idejön, akar valamit, azt célba kell vennem. Kiképzést nem kaptam. Elég, ha elém áll. Felszólítom, (ahogy épp kedvem tartja) most lőni fogok. Aki nem engedelmeskedik azt hagyhatom futni, akár a sóhivatalba is mehet. Majd egy másik célkeresztben úgy is beadja a derekát. Ha tetszik neki, ha nem.

Kedves naplóm!
 

Ma borzasztóan unalmas napom volt. Nem történt semmi izgalmas. Gondoltam is, történhetne már valami. Olvasgattam a híreket, és...

⌨Smart keyboard software upgrade 1.1……… Successful!⌨

Petrovics István az Úr 1824. esztendejének végén családját felkarolva Félegyházára költözött, ahol kibérelte a helyi mészárszéket, nem is sejtvén, mekkora istenkísértésre ragadtatta magát. Félegyháza ugyanis színmagyar város volt, lakói színmagyarok voltak. Ráadásul nem is csak úgy, egyszerűen színmagyarok, hanem egyenesen kunok, amin valami olyasmit tessék érteni, hogy a magyarok közt is magyarabbak. Így talán érthető, hogy a derék félegyháziak némi gyanakvással tekintettek az új, tisztázatlan származású jövevényekre.

Egy szép nyári napon leheveredtem a kanapéra. A szoba az elmúlt éjszaka viharos hangulatában tett szellőztetésnek hála kellemesen hűvös. Azóta az ablakok zárva, redőnyök koppanásig leeresztve. Ennyire futja légkondi híján, ha az ember egy panel tömbben lakik, aluvezetékek hálójában.

Hát, az én szerencsétlen húgom is jól megjárta a fijával!

Mán gyereknek is olyan fura vót, túl okos, mindig mondtam. Hát mi az, hogy még ő oktassa ki a tanítókat! A felnőttekkel úgy beszél, mintha egyenrangú lenne vélük. Hát hun marad a tisztelet? De hát ilyenek ezek a mai gyerekek. Pedig akkor kellett vóna fenyíteni. Nem árt az a kis verés egy gyereknek. Abbul tanul becsülletet, nem másbul.

Lajos ráérősen ballagott a közben. A házak úgy kiabálták egymást, és emberfia nem járt közöttük. Ahová ment, az istállója ajtaja nyitva volt. Az épület hátat fordított a délutáni napnak, ezért amikor belépett, alig vette észre a kerekjászol előtt ülő alakot. Jobban megnézte, hát a komája, Pista volt.

– Hát te?! Mit csinálsz itt? – kérdezte.

Kopogtatok.

Belépek az ajtón.

Egy kedves nő ült az asztalnál.

Úgy bele volt merülve a papírmunkába, hogy észre se vett.

Stikában elektronikus levelet írok magának.

Egyáltalán nem szólhatok önről a családnak!

De leginkább, a mindenen rugózó apámnak!

Rám szkennelte, kullancs húgomat, az Olgát,

Minden kocsmának megvan a maga potyaleső figurája. A Negyven Rablóban ez az illető Liftszerelő Lajos. Tudományos tény, hogy a Derrick című filmsorozatban az a két mondat hangzik el a legtöbbször, miszerint „Harry, hozd a kocsit”, illetve „Berger, ezt vidd a laborba”. Ezzel szemben Liftszerelő Lajos két leggyakrabban használt mondata a „nem akarsz meghívni egy sörre?”, illetőleg a „he, van egy cigid?”.

– Gyere be az ablakból, apjok! Senki se kíváncsi arra a szottyadt-borsó fejedre!

Mondja énnekem pont ő, akinek a feje olyan, akár a WC pumpa, ami szétterpeszkedik a tokájánál. Habár szakszerű használat esetén, igencsak lötyögősen el tudná dugítani vele

a saját lepcses száját.

– Kösz, haver, hogy kimentettél abból a felfuvalkodott bagázsból. Őket hallgatva olyan érzésem volt, mintha a pofámba löttyintettek volna egy üveg olcsó szirupot – fintorog Ádi, és koccintásra emeli poharát.

– Na-te!

Így kezdte. Egyszerűn, lényegre törőn. Nem ám nyelvtani helyességre törekvőn, hogy na, vessző, te, és nem is elnyújtott nyeglén, valahogy így, hogy naaa-teee, hanem szinte köpve, kurtán, furcsán, harapósan. Aztán egy kis szünet. Csak annyi, hogy a másik oldal lélegzéséből biztosra vegye, figyel rá valaki. (Az embernek ez a legfontosabb.) Aztán: mondott egy csúnya szót. Nagyon olyat.

(felettébb ittas sün bekísértetik az erdei rendőrőrsre, mivel a medve feljelentette)

Szereplők: Sólyom Csőrmester

                  Sün Balázs

                  Surló Sámuel

                  Medve Úr

                  Medvéné

Medve: – Drága biztos úr! Épp a verandán üldögéltem, miközben furcsa morgást észleltem. A mosókonyha felől.

Nem a kátyúk, nem a hókotró hiánya vagy az egészségügy, nem is a kutyasz(ő)r a belváros utcáin, nem, egyik sem. Kérem itt a legnagyobb baj, ami kétségkívül leginkább bomlasztja vasakaratú nemzetünk, és szálazza e sokat megélt nép idegeit, nem más mint az INDIVIDUUM. Így bizony, nagybetűkkel. Mert manapság mindenki egyedi akar lenni, önálló, különleges. Mindenkinek saját kell mindenből. Saját ház, saját kert, saját kocsi. Nem ám családi autó, hanem egyéni, külön bejáratú, ülésenként fűthető, saját garázzsal.

Két éve lakom ebben a házban. A munkáim miatt nagyon kevés időt töltöttem itthon.

Szinte csak aludni jártam haza. A covid beállta óta minden megváltozott, nem örültem a hirtelen jött változásoknak, de próbáltam pozitívan hozzáállni.

Bekopogott egykor

a régészprofesszorhoz

egy ágrólszakadt fickó.

Pénzt kért a balga,

bár mutatta a karma

a kápé nem neki való.

Pénzt nem adok,

mondta a professzor,

Tegnap este, 2045. április negyedikéről ötödikére virradóan ismeretlen tettesek megrongálták Pelikán József szobrát, adta ki közleményét az ÚÁVH. Az idén alakult belügyminiszteri szerv rendkívüli erőkkel kezdte meg az ügy kivizsgálását. Az ügy részleteibe a nyomozás lezárásáig nem engedtek betekintést. A hatóság szóvivője, az egyedi retorikájáról ismert Bende Balázs egyelőre csak annyit közölt, hogy kiemelten foglalkoznak az üggyel, mely valószínűleg összefügg hazánk kiberháborús fenyegetettségével.

Csodálatosan indult a vasárnap! Egy gyerek sincs köztünk az ágyunkban! Csak az asszony és én!  Álom! Édes álom!

Kicsi méhecske vagyok, és zümmögve megközelítek egy gyönyörű, illatos virágot!  Óvatosan szétnyitom gyenge szirmait és éppen kezdeném…

Éles sikítás!

Az eset a hatvanas évek derekán történt Zalipieban, egy lengyel faluban, valamikor Úrnapja után. Karol Wysocki, a kis közösség legöregebb tagja, akit mindenki Horgasnak szólított a nagy, kampós orra miatt, már régóta betegeskedett. Habár a szesz kikezdte a szerveit, a májától a prosztatájáig, attól derék félnótás volt. Élete utolsó napjaiban csak kínlódott és nyögdécselt, hol az ágyában, hol a macska helyén, a sparhelt melletti hokedlin. Szidta az istent, a csapost, a háromlábú kutyát. A helyi lódoktor sírva kezelte a zsémbest.