Két állapot között a szélcsenddel ringatjuk magunk. Mert boldogok az üresek, mégis félelemmel telve vagyunk

Sárga virágok falából
nézel rám a vakolat alól.

géniuszok hastánca a pásztázó lámpafényben, árnyékvetők csapódnak a hullámtörőkre, ziháló lelkek feszítenek a világ fölé pányvát, gesztushalmazokat őrölve az időnk vákuumcsomagolásába még tovább...

„Ötévesen azt gondoltam, / lepedőfehér a mennyország, / szárítókötélen táncolnak az angyalok...” – Varga Melinda versei.

Blúza alatt ott ring Két apró alma-melle, Ingecskéjét, ha szél lebbenti, Mintha szíve verne.

Miért jutott eszembe ez a távoli kirándulás  a nizzai reptéren, ahol már kora reggel  tömött sorokban álltak az emberek, türelemért esedezve néztek egymásra, négy égtáj felé röpködtek, és hárompercenként szálltak fel az eső fürdette kifutópályáról a gépek, talán, mert tavaly január közepén kezdődött minden,  megfázva jártam Monaco utcáit,  érni kezdtek a gyümölcsök a fákon,  bizarr látvány,  a valótlanul kék ég felé kapaszkodó ágak között,  mint a sárga színen várakozó szemaforok, megvillantak a narancsok. Akkor még nem tudtam, mi vár ránk, mi lesz ezzel a világgal, 

„Mezítláb szaladok a mezőn, / a nedves avartól / ráncos lesz talpamon a bőr, / foszforeszkáló sárga fák / aranya borul a földre...” – Varga Melinda versei.

az érkezés estéjén vendéglátónk gépkocsijával suhanunk az amerikai metropolisz útjain, de másnap délelőtt nyakunkba vesszük a várost. vasárnap van, szubtrópusi októbervég.

nem a fellegekben járunk mint a madarak lapockává korcsosodott a szárnyunk kiűzetvén az Édenből

a kofa már az aprót számolja tenyerembe,
jó üzletet csináltam – győzköd veszettül,
s esküdözik a fellegekre,
úgy vágok zsebre mindent, mi visszajár,
hogy bár füttyre áll a szám,
cigimnek még itt gomolyog a füstje…
angyalt mímel a foltozott üstre.

Késő emlék. Esték, hűs vonatok szele röpdös törékeny szárnyakon múltba, szép feledésbe. Tartozunk néked eszmével, vérrel. Emelt főnk csendes kétkedése, romjain havas öröm. Így álmodjuk a reggelt, állunk ormain, ájult, vézna sugár, fény botladoz érvek ölében.

Olyan éles minden, téged is élesebben látlak, Isten.

A patakok végtelenek, Állam hegyén mélybe zuhannak.

Milyen hangja van az utolsó
kenetnek. Hát az elmének?
mikor valaki megőrül.

versek indultak útra a sötét kamrák felé.

Olyan szomorúan zúgnak a februári harangok, szél viszi szét hangjukat a hargitai határban. Ahonnan nincs visszaút, odacsúszik a múlt, siménfavi bölcsőjétől hazátlan hazában.

Joe Dassin – Indián nyár

tél volt régebben ilyenkor, fehér kupacok gyűltek a
mellékutak mentén, hajnalban ástam ki a kocsit a hóból,
izzadtam a hidegben, rossz idő nincs, csak rossz ruházat, az
enyém rossz volt nyáron is. a hó kiment divatból, földanya

Nem nyugtatja meg menta vagy bogyó: mert mindnek lecsöppent harmata a csontjáig mar le éjszaka.

Idézőjelbe raktalak, míg te engem zárójelbe. Időnk pihen, fáradt vacak, mindenünk papírra vetve.

Jöhetnek az igazi sikolyok,
a test megfeszítése,
a karmolások,
a szorítások,
majd az utolsó nyögést követően
az elernyedés,
a nyújtózkodás
és a mosoly,
mintha a legédesebb
álmodból ébrednél fel,
mintha a nevedet sem tudnád,
mintha hálás lennél,
ami igaz,
hiszen ő legalább megpróbálta,
vagy úgy csinált.