Szempillaspiráltól a szemed begyullad, de adventkor muszáj, majd kikönnyezed a fekete lét, és hetvenhét látomásban vért könnyezel.

Szabó Fanni költészete elvont és furcsa, nehéz és zavartkeltő. Megosztó, mint az igazi ínyencségek. Ám akit magával ragad, annak rendhagyó élményei lesznek, egy egzotikus filozófiai és érzelmi világutazás. Tudatos fürdőzés a kollektív tudattalanban. Meghökkentő, hogy milyen témákat talál magának a költő, és miként kivitelezi azokat. Bámulatos szinte felelőtlen, merész alternativitása, ahogy pengeélen táncol, ahogy mindig úgy csűri-csavarja a gondolatokat és a nyelvet, ahogy mi nem tennénk.
Umami. Az ötödik íz.

ott vagyok,
egészen közel hozzád,
érzed a mindig hideg lábam,
ahogy hátadhoz ér?
nem röppenek el,
te vagy a szárnyam.

Mit rád adott a földi ittlét,
gyűretlenül s mielőbb vedd le.
Esetleges, ki merre, mit lép –
ne válaszolj a gyűlöletre.

A létperemről lebámulni a világra,
a létközépről fölkiáltani az égre,
bele a sima kékbe, örvénylő fehérbe,
bele a csillaglyukas feketébe,
puszta kézzel az alkonyi vörösbe
nyúlni, szétesni egyenesekre, körökre,
egy könyvet tartani, ami a lélek tükre,
hagyni, hogy átolvasson téged,
mielőtt magához vesz az enyészet.

A hegy lábáról omló kavicsok
fejen találják azt, akin az isten át akar lépni.

Már a semmiben is fák álltak,
mert egy semmibe is kell erdő,
de ebben az erdőben nincs madárfütty,
csak síri csönd,
néha felhősuhogás,

Hollóhajú éj fürdik a Temze vizében,
meglátja magát benne a hold,
kikötne valahol,
lenne ő a holdkomp,
az a vagány járgány,
mi átvisz egy másik,
fényben fürdő partra.

A csöndkosárban rőt napok gyűlnek:
Férges hajnalok és savanyú ébredések.
Árgyélus alszik, távolodó, fűpuha
Léptem nem költi fel,

a tejfehér bőrön ülő vénuszdomb, ez a gyöngém.
násztáncod a krémes ágyban.
az égről ütemtelenül oszlik az éj a Hajnal-negyedtől
a Román Operáig.

Vesztettünk mi már földeket itt-ott a világban,
s nyertünk is helyettük újakat.
Volt erőnk mindig belakni az újat,
és felhúzni rá házat s várakat.

Dicsőség a magasságban Istennek: Glória in excélsis Deo!

A bársony végtelenje
nyakunk köré fonja szálait;

Késő délután Hitchcock madarai eltakarják az eget,
a lombkorona fekete tollai keskeny vonalakat
rajzolnak a kőre.

Kislány könnycseppjei a sebekben.

Kíméletlen és karcos költészet a Bánkövi Dorottyáé. Ez ne riassza vissza a nyájas olvasót, mert izgalmas és rendhagyó, gyakran sokkoló, de nem ritkán gyönyörű verseket fog találni ebben a könyvben, melyek lírai alanya hol a femme fatale, hol a bizonytalan, félénk nő/kamaszlány, de leginkább a világ történéseit különleges szemszögből ábrázoló és értelmező érzelmes gondolkodó. Ám legyen karnális vagy metafizikus vers, a szerző a legparányibb félelem és gátlás nélkül tárulkozik ki, és zavarba ejtően bánik el mindenki mással is. Szerencsés az, akivel csak pimaszul. Bizony, olyan dolgokról olvashatunk itt, amikről még a poéták sem merészeltek beszélni.

Énünk egy idő után önmagát sírja ki,
elapad, mint a patak.
Túl sok halottat halmoztam fel –
kidobálom a pillanataikat.

A sötétség táplálja,
mint egy anyaméh, amiben
méhen kívüli az alvás.

a halál nem vihet el úgy.
kell a különbség az alvilágban,
szükség van valamire
ami jelzi:
vendégségbe megyek.

Isten bohócai, költők, ti szomorú, balga
boldogok, el nem kárhoztattok, ne féljetek!