Lányok érzékeny haja lebben át a
zátonyok közt, s izzik a Nap melírje
távoli fürtben.

A stégen macskák mosdanak.
Csak a tenger marad melletted.

A naptűz párás higanyában derengő reggel
kétes rutinjával kár fejtegetni a Titoktalant

Fejük fölött a nap,
fejük fölött a hold,
mögöttük ezeregy éjszaka.
Marcangolja csontjaikról a húst
az impotens szerető.

A tizenkét csillagjegy női versben

Kő gurul, csobban, ezer szerelmes
apró hullám kel, lankad, majd elsimul,
leülepszik a felkavart iszap,
a tó
már nem emlékszik rá.

nagykabátom a körúti szél,
puha párnám a dunai pára,

Démonokkal veri a kártyát,
vért köhög fel.

Kérdezhetitek, miért távoztam köszönés
nélkül, de a miérteknek néha elmúlásszaguk van,
és kiszámíthatatlanul logikátlan az egész.

mindenről szólni ott
ahol hallgatni kellene
azért vagyunk itt hogy
szívességet tegyünk a történelemnek

Földönkívüliek
A. jönnek és segítenek
B. újra eljönnek és elpusztítanak
C. jönnek és közben valamit előidéznek
D. nem jönnek

A hiányba más tartalmakat illesztünk,
vagy új hiányokat nevelünk,
ne tűnjön fel a föld közönye,
amikor megpróbáljuk rajtahagyni
lábnyomainkat.

a végtagjaim
mint fáradt balerinák
bennem oroszlánokat szelídítenek

A belvárosi épületek homlokzatát is belakják
a szapora lények, eszi a vakolatot a maró ürülék.

Ez az ősz sorvadás. Az őszökkel meghal
bennem egy távoli, halkuló gyerekdal,
amit nem hallok már lassan negyven éve,
nagy égi hangtárban hever félretéve.

Vadlovak születtek bennem,
és elkezdtek ott legbelül
vágtatni a Nappal szemben
máig betörhetetlenül.

Kifeszített cseresznyefa voltam, verságaim
könyökét gipszbe rakta a történelem.

Kányádi Sándorra emlékeznek az Irodalmi Jelen szerkesztői a költő 85. születésnapjára írt műveik újraközlésével.

Lopakodó, gyilkos ösztön ébred
az emberben, mint minden állatban.
Izmai izzasztó lázban égnek,
állapota többnyire áldatlan,
ráunt az erősek mítoszára