az asztalra szórta nyugtatóit
ez szilva
ez körte
ez barack
ez málna
ez virágoskert
ez a gyerekkor

A pince mélyén
az a jégkamra nem a tudatalatti,
hanem az örökkévalóság.

Szarvassá változott.
Csillagképét bűvöli
egy szitakötő.

A kocsmánál lovam megáll,
lehull rólam az ősz.
Elmossa bor özönvize,
fehér, de jó erős.

Álmaimban a város felett
terpeszben állok
az égre visszadobott
hullócsillagok között.

fut tovább a levegőben,
a kertek házában éjjel
a végtelen

nem minden az évszakon múlik.
hanem a mesterlövész
és a fotográfus között feszülő íven,
ami a katona mellkasán át vezet.
a kiontott véren tükröződve
lombja lesz a fáknak

hajad rajzol furcsa metszeteket,
ahogy száll és száll az esti égen,
az élet szép, szörnyű véletlenében.

Míg leborulsz hamuba, porba,
s gyónsz a tovaillanó pillanatnak,
vézna bokraim alól leslek,
puha illúziókkal betakarlak.

Létnek széles sávjait ötvözi egybe a nagy mű,
szürke, sivár jelenünktől röppen az éteri síkig.

láthatatlan íveket rendezel vaksi kezeddel
a kereten túli semmibe.

Búcsúzunk a 87 éves korában elhunyt Csoóri Sándortól, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas költőtől.

Elképzelem magam
százévesen:
ráncos krokodil, aki bárokban találkozik veled
szomorú hétvégék
lila fényében,
fejemet a válladra hajtom,
és vég nélkül vitatkozunk,
én a szigonyommal,
te a toldozott hálóddal.

a sárkányt védetté nyilvánították az állatvédők,
az unikornist kilőtték,

most dísz egy svábhegyi villa falán.
a nagyablakon mesemondók bámulnak be,
játszótereken gyermekmosolyokat koldulnak.

Éberen fekszem, fantomsírást hallok a
falon át, remegő, nyüszítő állatokat

Jézus a tengeren, járdaszigetek között, elmosódott zebrán
lavíroz, várakozni kell a forgalmi dugóban mássalhangzó-
torlódás miatt, jelzők jelzőlámpája előtt, balladai
homályban araszolni visszafelé mellékmondatok utcáin

Milyen egyszerű. Meg kell határozni Istent,
s máris kizárhatunk minden mást,
azt is, amit Isten teremtett: a szubsztanciát.

Éjjel az erdő bokrai, fái
földre dobják álarcukat, és
vérszomjas ragadozókká válnak

fehérszoknyájú kamillasárga nyár

hazudom jó ez

de gyöngülő ujjaim közül kiperegnek az esték

csak a hold a szél az igaz

az álmok széthordják az ember gyöngülő testét

Soha semmi nincs megtorolva,
csak megbocsátva, megbocsátva.
Csend van. Telihold vörös fénye.