dombzöldbe bukott a narancs nap.

emlékké lett. felét magamban hordom.

nyár van, a fű benő a darabok közé, benő
a réseken, távolról zizeg, hallani lehet az
elektromos zöldet, aztán a kialvó izzást,
ahogy lassan beáll az éjszaka

vállpánt nélkül szaténruha

elindul megáll tétova

világít fehér combhúsa

vállamra hajol kuncog a

nyirkosan tapad bugyi

Újdonság e vágy
Magamban ébred
Magam iránt

Az angyalok kiülnek az ég párkányára és
szárnyaikat tapogatják.
Kormozódik az ég.
Boszorkányok szállnak el
a tó felett.

átnézhetünk vakablakon

egy-egy ki nem használt

alkalom

testünk egymásra testált

húshalom

Lármázd fel a reggelt,
az ijedtségtől megdobban a tenger szíve.

és türkizkék és indigó a térdig érő óceán
és ég a földdel összeér,
és veled is, ha benne állsz.

Engem a tenger érdekel,
a hűvösség ígéretével,
a könny ízével,
a vízbe fúlt föníciai tengerésszel.

Esterházy Péter temetésének napján, 2016. augusztus 2-án.

köztestet ölt a hiány
csak magába dőlhet a kardvirág
önkéjjel rág a gyomorsav
elvszerűen jön az émely
végtagoltan hadar a nyelv

A várak története egyszerű,
a várlakók nőnek bele, nőnek hozzá életekhez,
ez a bonyolultabb.

Oláh János fia, Lackfi János a közösségi oldalán a Hársak alja című Oláh-verssel köszön el édesapjától. Az Irodalmi Jelen is ezzel a verssel emlékezik és búcsúzik az írótól.

Szállhat, Mester, a szó át a határon is,

Még nyelvet kihalás nem fenyeget, habár

Néhol háza mobil, szíve merülne le,

Bocs, most épp sms-t jelez.

kinőtted

az egy helyben maradást. egyre több

állomás mellett húz el a vonat kelet felé,

körútból, rakpartból, metróaluljáróból

építed újra a macskaköves udvartereket.

égi utakon jelek. a madarak: földobott fekete szalagok.

az éj zsebéből kifordul a tél: gyűjteni kell gallyakat.

elhagy a táj.

Hulló nyárfavatta
Úszik rajtad a partra.

Újabban elkezdett spanyolul tanulni. Amikor épp nem írogat, szappanoperákat néz. Arról ábrándozik közben, hogy szerelemre lobban iránta egy mexikói vagy kolumbiai drogbáró lánya, ad a gazdáinak százezer dollárt (mi az neki, bagatell), és felszabadítja a rabszolgaságból.

Kikérem magamnak,
hogy barátaim és ellenségeim
ne tudjanak már verset
írni, mert feketére égett
az ujjuk az árulás
izzó acéltollát megragadva

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.