Soraid között mindig eltévedek.
Elnyel egy hiányos szerkezet,
elbukom egy ékezeten,
vagy a sorvégi három pont egyikére ülve
belelógatom lábam a néma semmibe.

Kedvedre való ez a rejtőzködés, kétségtelen,
és élvezed, ahogy elhasalok a kétségeken,
mert túl a kimondhatón – tudjuk mindketten –
vetett vággyal vár a szövegtelen
összefonódás. Aprók leszünk, mint két pont
az eleve elrendeltség törvényének
megkérdőjelezhetetlen paragrafusában.

Nélkülünk már minden mondat értelmetlen.

A fény old fel mindent, és
összeköt az örömteli üres idővel,
amibe betöltöd a májust

Nincs Erdély, nincs többé háború és fájdalom sem. 

Elbújnék dunyhák alá,
ahol nem talál meg fény,
nem érnek el hozzám szavak,
belesüppednék gyerekkoromba.

pipacsok kelyhéből 
nyári lepkék röppennek szét.

Létgyakorlat

csak visszaúszni a felkelő napig.
kivájt szemekből kirázni könnyet. 
hallgatni a csattanó habokat, 
amint gerinceden összetörnek. 
ülni a mólón egyedül. 
fütyörészve lógatni lábat. 
rágyújtani az eldobott
csikkekre, amik rádtaláltak. 
várni. mikor is hasad.
hörgő tüdődben a reggel.
tintakék a távol. bedobod
szívedet a végtelennek.

minden bomlik 
a műanyagköntös 
az AI tudata 
a családtörténetek 
a jövőkép 
csak mi emberek nem 

Várfalon táncolok,
lábam között ütemre futnak a fürge
hegedűszólamok.