Nem kell keresnünk a szenvedést. Az megtalál mindenkit, ha másért nem, azért, mert az önérvényesítésért folytatott küzdelem belénk van kódolva, és ezt mindig, illetve előbb-utóbb valamilyen formában a veszteség érzete kíséri.

...Az iskolában kétszer hallunk róla, egyszer nyolcadikban és egyszer tizenkettedikben. Úgy véltem nem is kell többször. Ha arra van igényem megnézek egy horror filmet, de engem senki ne háborgasson. Főleg ne újabb évszámokkal, amiket meg kell tanulni a dolgozatra. És, hogy érettségi tétel? Nem bánom, elmesélem a Sorstalanságot, hiszen az úgyis kötelező irodalomból…

Az öcsémet a tapolcai gettóban láttam utoljára. SAS behívóval vitték onnan munkaszolgálatra. Utolsó lapját egy Retteg nevű helységből írta, Zalaistvándra címezte, keresztanyámhoz.

A bőröndök, cipők, fényképek, és sok más, ami megmaradt… néma tárgyak, amik – ha beszélni tudnának – elmesélhetnék, mit éltek át. Azt hiszem, rengeteg mondanivalójuk lenne.

Lefagyott a körmöm a lábam ujján, az arcomon pedig még mindig látszanak a fagyás nyomai. De Sztálin halála meghozta a változást. A napi 20 dkg kenyerünk mellé kaptunk, uborkát, káposztát, néha még húst is.

Mihály bólint. Tudomásul vette. Kezdi megtanulni. Egyebet se tett mostanában, mint tudomásul vett. Idáig jutott, az erdőig a belenyugvással. Étlen, harmadik napja.

Mezítelenre vetkőztetnek. Orvosi vizsgálat. Alig pillantanak ránk. Jobbra és balra választják az embereket. Az egyik sorban sok az öreg, a gyerek, a munkaképtelen, a nyomorék. Megnyugtatnak, rövidesen csatlakoznak hozzánk. Zuhanyozás, minden szőrzetünket lenyírják, fertőtlenítés. A karomba számot tetovál egy kopasz rab.

A családot sokan becsülték, édesapját tisztelte a falu. Mégsem volt kiváltságos. Egy alkalommal a kabátja gallérjával eltakarta a sárga csillagot. A lovas csendőr ráütött az ostorával, hogy azonnal hajtsa vissza, azért van az ott, hogy mindenki lássa. Nem szégyellte ő, csak fiatal lányként nem érezte odavalónak.

Mi történik velünk, emberekkel? Mi folyik a nagyvilágban? Miért torzulnak el olyan sokan? Mindent tönkre akarnak tenni, emberi életeket oltanak ki ok nélkül, és azt utána hiába próbálják helyreállítani… az már késő… soha nem hozhatnak vissza egy emberi életet sem, de elvenni egy másodperc alatt el tudják.

2015. március 30. a pályamunkák beküldésének új, kitolt határideje!

Gondolatai zavarosak voltak, az ácsmester tekintetét kereste, de az haragosan elfordult, mikor szóba akart elegyedni vele. Hazafelé menet a hányás és az öntudatlan álom határán egy padra ült, hogy megnyugodjon, s akkor minden, mint egy varázsütésre, világossá vált előtte.

Az egyik reggel a nővérem nem jött elő, a barakkból. Elbújtak, vagy tízen. Hajnaltól délig álltunk a tűző napon. Mikor előszedték, nagyon megverték. Meg a tíz másikat. Nekünk térdelni kellett onnantól, három órát. Egyik kezünkben egy követ tartottunk a magasba. Óránként cseréltünk, akkor a másikkal kellett tartani.

Csőre töltötte, térdre rángatta a földön kuporgó férfit. Érezte, ahogy a fegyver hideg csöve a tarkójához simul. Szinte megkönnyebbülésként élte át. A dörrenést már nem hallotta. Újra a rendetlen szobában volt.

Félig görnyedt testtartásban, a mennyezetről lógó levedlett, fehér pókálcák között eljutott a halomig és fellépett rá. Egy rövid kürtő volt felette, amolyan szellőzőnyílás. A mécsest oldalvást tartva felnézett, megpillantotta a csillagos égboltot. Nagyot szippantott, szinte kívánta a tüdeje a harapható esti, tiszta levegőt.

Ott áll a lány, a haja pánttal leszorítva, tizenhét vagy még annyi sem, csak zokni és cipő van rajta, egyik kezével a szemérmét takarja. Akkor odajön két tiszt és végignézik, kocogtatják a fogait, a nyelvét ki kell nyújtani, meglökik kissé. A magasabb elkezd fényképezni. Ez meglepi a lánykát, eszébe nem jutott volna, hogy a táborokban fotókat csinálnak, de jó, mert legalább nem verik.

Hallottam a csizmák kopogást, egyre erősebben, egyre közelebbről. Nyugtatgattam magamat. A nővérek azt mondták ide férfiember nem teheti be a lábát. A hálóba nem jöhetnek a katonák. De a zaj erősödött és hallottam a Főnökanya kétségbeesett, könyörgő hangját.

Auschwitzból nem lehet kigyógyulni, mondja az író a regény egyik szereplőjéről, ugyanakkor a saját szenvedés élményére egyáltalán nem a megszokott módon tekint. Nincs önsajnálat, és mástól sem vár sajnálatot.

Csillagos házban laktam én is. Nem sokkal a második zsidó-törvény előtt születtem, 1938-ban, ami visszagondolva mindent eldöntött, gyerekkoromat, fiatalságomat, a családi életet. Nehezen tudok különbséget tenni háború, zsidóüldözés és holocaust között, a háború logikájából szinte törvényszerűen következik mindaz, ami nálunk történt.

Egy fehér szakállas, púpos, féllábú öregembert láttunk az országút közepén, két mankóval, kínlódva, szökdécselve vánszorogni, kabátján sárga csillaggal. Egy karszalagos legény, – a puskája a bokáit verte – ütlegekkel, rúgásokkal, puskatussal lökdösve noszogatta, hogy siessen.

1944 végén, novemberben vagy decemberben történhetett. A kezdődő bombázások miatt szüleim Debrecenből Nyiradonyba akartak menni egy földbirtokos távoli rokonunkhoz. A debreceni állomásról akkor vitték az utolsó zsidó „Transportokat“ Auschwitzba. Az induló vonat egyik marhavagonjából kidobott valaki egy rongyokba göngyölt csomagot. Két olajos talpfa közé esett a sárba. Benne gondosan bekötött pólyában néhánynapos soványka újszülött volt. A pelenka sarkára öltött vászonzacskóban aranykarperec, nyaklánc és egy gyűrött élelmiszer-jegy, a hátulján néhány ceruzával írott szó: aki megtalálja, irgalmazzon a gyermeknek és nevelje fel...