A tengerentúlról hazatért fiatalok – nekem még bőven azok – mindent megtartottak, de mindent átalakítottak, átépítettek a házban. Inkább csak kedvtelésből gazdálkodnak és nevelik az unokákat, akiknek szülei most éppen egy távoli országban próbálnak pénzt keresni, hogy aztán ők is hazajöhessenek s körülüljék az asztalt az esti beszélgetésekkor.

Valahányszor Down-szindromás gyermek tűnik fel az utcán, a játszótéren vagy a tömegközlekedés zsúfoltságában, kettős képet látok. Nézem azt, ami előttem van és látok a múltból egy kislányt, Ducikát. Az „élő látvány” esetről-esetre változik, de a háttérben, a múltból mindig ő lépked felém. Csatos cipőjében, furcsán tipegve közeledik. Nagymamája kézen fogva vezeti.

Valószínűleg már nem lőhetnének, mert már az apám által álmodott szabad világ felé visz a bevérezett folyó. Nem éreztem, hogy találat ért és azt sem, hogy a hevenyészett gumicsónak lassan süllyed alattunk. Már elmúlt az egész testemet rángató rémület-remegés és a szinte elviselhetetlennek tűnő szomjúság.

Jó kötésűnek láttam. Annak ellenére, hogy ő is szinte gyerek volt még, szálkásizomzatú. Mint errefele: tanyák parasztjai; akik középkorúan, sőt, némelyek öregen is… kaszálnak, szikár-aratnak. Nem állítanám, hogy meg se kottyan nekik…, de gyorsan pihennek, nem nagyon látsz rajtuk fáradságot…

Ezt a diktafont egy szeméthalom szélén találtam, elképesztő mit ki nem dobnak manapság, lehet már nem is tudták, mire való. Pedig gyönyörű munka, fémházas, valamikor az újságírók használtak ilyet.

Ne nézze meg. Akkor könnyebb lesz, mondták. Hittem nekik.
Nem néztem meg.

A férfi lassan hajtott a sötétben, az utat ellepték a gyalogosok, azokat kerülgette, ő meg egyébként is alig látott valamit a fáradtságtól, és bár nem foglalkozott vele, de farkasvakságban is szenvedett, aminek hemeralopia az orvosi neve, de nem érdekelte. Mindenki lóbált valamit a kezében, virágot, ásót, gereblyét, kannát, mécseseket.

Elcsattant egy pofon, egy kövér pofon. Üggyé nőtte ki magát. Intenzív társadalmi hullámainak éterében polgári és vagyoni pert szült. Eredménye: vagyonvesztés, kilakoltatás, hajléktalanság. Ezekből pedig kisvártatva reménytelenség és igazságkeresés.

Mindennap meglátogattam őt, próbáltam erős maradni. A legnehezebb a tehetetlenség, amikor az ember csak áll a beteg ágya mellett tétlenül. Az orvosok szerint javult ugyan az állapota, de mintha feladta volna a küzdelmet.

Gyermekként a vonatozás volt a kedvenc időtöltéseim egyike, így egyik alkalommal kedves barátnőmet is megkértem, jöjjön velem. Tündike, akit az imént említettem, nagyon szegény családból származott, így csak vágyakozhatott a vonatozás után.

Én tényleg megpróbáltam. Meg mások is. Tehát mi. Mi, akik próbáltunk haladni egy úton, rájöttünk, hogy nem lehet.

A mai napon megtörtént a katasztrófa! Reggelinél udvariasan előadtam, hogy majd én kibékítem őket a kaltafai fehérnéppel. Csak mosolyogtak, szájukat húzogatták. Bizonyára olyan mélyen él bennük a trauma, hogy nem bírnak szabadulni tőle.

A helybeli fiatal férfiak zöméből nem maradt több mint arany betűs felirat a hamarosan felállított háborús emlékművön. Egy ideig még reménykedve, az idő múltával pedig puszta megszokásból jártak ki a keresztúthoz, ahogy az embernek szokásává válik lefekvés előtt meginni egy pohár bort, vagy aludni egy jóízűt a vasárnapi ebéd után. Végül azonban ezt a megszokást is elhagyták, az élet ment tovább és sodródtak vele ők is.

Az ötvenes évei derekát taposta és a második ciklusát töltötte a város élén. Úgy vélte, hogy ezek a tények önmagukban feljogosítják időnként némi kicsapongásra. Íróasztala titkos fiókjából elővette hát legújabb szerzeményét, kibontotta a diszkrét csomagolásból, azonban a fafogantyú puszta érintésétől olyan szívdobogás tört rá, hogy biztonságosabbnak látta kevésbé vérforraló tevékenységgel tölteni ki a kényszerű várakozás idejét.

Nem folytathatja, mert hirtelen ujra felbukkan a kalauz, mostmár büntetésre készen. A két városi nagysága szenzációéhesen feszeng, reménykednek ,hogy sikerül megszabadulni a gyerektől.

Egon reflexszerüen megrázta a fejét, már nem emlékezett, hogy mit hallott és mit nem, volt ennek bármiféle jelentősége is? Az emberek általában nem vele tárgyalták meg ügyes-bajos dolgaikat. Ő inkább olyan volt, mint a berendezés egy része. Egy unalmas funkcionális elem, mely annyira jelentéktelennek tünt, hogy senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy foglalkozzon vele.

Egyszer egy réges-régi gyárban már csak egy szál ember dolgozott, egy öreg, de aranyszívű vénség, akinek ez volt az utolsó munkával eltöltött napja.

- Belülről rothadok, s fájdalmam párája, pirosló ajkamon bűzös szóvá sorvad. Hát miért, hogy nem mosdatsz meg, édesapám?

Kipirosodott a munkától, mellkasán gyöngyökben csillogott a verejték. Néztük egymást, és arcom elöntötte a szégyen.

Ahogy eszméletét visszanyerte, a vér az arcába szökött. Egy könnycsepp hűvös folyamként megindult a szemhéja alatt, érezte, ahogy kis tócsává duzzad az orrnyerge tövében.