Megint ugyanaz az álom. Vihar előtti csend, alattomosan lopakodó, láthatatlan fenyegetés. Az idő lelassul, a szív a dobhártyában zakatol. A lidércnyomás végén ijesztő zuhanás.

Morogva és a hideget szidva sétált az ismerős, változatlan utcákon. Mikor befordult a saját utcájába, rá egyáltalán nem jellemző, már-már nosztalgikus érzés fogta el, de gyorsan elhessegette. A saját portája előtt mintha újra érezte volna, de most esélyt sem adott neki – csírájában fojtotta el.

- Értem, nem is sürgetni akartam – szabadkozott a férfi a kezeit tördelve. – Csak, tudja, az Osztályvezető úron kívül mással is alá kell íratnom. Arra gondoltam, hogy addig…
- Hogyan? Mással? – A Titkárnő arcán mélységes megdöbbenés és enyhe sértettség tükröződött.
- Igen, tudja…

Nagyon tetszett anyám könyve az álmok jelentéséről. Miután lefolyt a válás, egyre jobban beszállt a varázslásba. Úgy nevezte, ezotéria. Voltak tarot kártyái, fekete meg lila gyertyái, kis elefánt- meg Buddha szobrai. Sokat dolgozott, de amikor volt egy kis időnk együtt, őrzőangyalokról, álmokról meg lélekvándorlásról beszélgettünk, de az álmok voltak a kedvenceim. Jóstehetségemet ebben az iskolaévben fedeztem fel. A könyv szerint megölni magad nyereség, és erre kaptam is új biciklit.

A történész nagyot sóhajtott, a keze lelassult, és elidőzött a gondolaton, hogy milyen tempósan rothad el a szerelem. Alacsony volt, középkorú, ritkás hajjal és szakállal. Kevés ember ismerte, de filozófusnak nevezték, akik igen.

A hús mint alapanyag, hajlamos a telitöltődésre. Olyan helyiségben, ahol nagy mennyiségű tisztátalan folyadék található, akár még a levegő felől is, minden irányból hajlamos behatolni a nedvesség a titkozatos rejtekhelybe. Minden irányból.

A viharos szél már kora reggel munkába állt: leszaggatta a fákról a nyárnak utolsó csókot hintő erőtlen faleveleket, belekapott a fáradtan fénylő muskátlik virágaiba is. Szamárkórót gurgatott az úton, s potyogtak a diók a fákról a nyomában. Vad hullámokat vert a légáramlás a vizeken, a kis vízfodrokból hamarosan terjedelmes tarajos hullámok sarjadtak.

Húsz évvel a Trianoni békediktátum évfordulóját követően, Petre Kapbun, tartalékos hadnagy egy ütött-kopott, szerelvény nélküli mozdonyon menekült az oroszok által megszállni szándékozó Besszarábiából. A fűtő mellett szorgosan lapátoló mozdonyvezetőn kívül, a sebtében felrakott főnökség páncélszekrényén kuporgott a kisinyevi vasútállomás utolsó román állomásfőnöke. Egyedül csak ő óbégatott időnként. – Hol lehet a hadsereg? Közben dagadt, izzadó képét törölgette.

Dugyinka nem szerette különösebben a férjét, amolyan kötelező rosszként tekintett rá, noha Iván rajongott érte, és mit sem vett észre Dugyinka közönyéből. Nem volt bonyolult jellem, s ezt a nő rendszerint ki is használta.

Ma reggel elhatároztam, hogy az agykontrollt is bevetem. Reggeli meditációmban az elme tükrére kivetítettem a 73-as számot, annyit kell mutatnia a mérlegnek.

Nincs már ott a ház mellett a két egymásba fonódó fenyőfa, ami felért a padlásablakig. Akkor ültette őket Nagyapám, amikor én születtem. Kopár a telek nélküle.

Egyedül ült a szobában. Körülötte mennyezetig érő polcok telistele megrakva mindenféle könnyvvel. Volt ott minden, Shakespeare összes, Bronte: Üvöltő Szelek, sőt még ha eleget keresett az ember, talált volna egy Ifjú Werther szenvedéseit is.

Az égen még lehetett egy pár csillagot látni. Hunyorogtak, ezzel a kacsintással is biztatni akarták a hajnalt, hogy itt az idő, a szürke fátyol méltóságteljesen indulhat győztes útjára.

Amint a sípszó felhangzott, Zock engedelmesen helyezte rá a futószalagra az aznapi utolsó munkadarabot. Ez is kész. A lámpa zölden villant: megfelel.

Hosszú sor kígyózott a pénztár előtt, és ahogy felnéztem a kovácsoltvas kapura, megakadt a szemem a néven: Metamorphosis. Ismerősen csengett. „Következő!" Zökkentett ki a pénztáros hölgy a merengésből.

Az elsőre emlékszem legtisztábban. Minden apró részletet fel tudok idézni. A hangokat, a szagokat, a színeket.

Itt állunk vagy harmincan, feketében, virágokkal, esernyők alatt. Rátaposunk a többi sírra a gyász nevében. Oszló hullák vannak a lábunk alatt, és ez láthatólag senkit nem zavar. Legalább őket sem.

Az este sötét volt, a csillagok ragyogtak. Tücskök csiripelése, és a körülöttem lévő katonák ideges zihálása, csak ezek visszhangoztak azon a baljóslatú éjszakán.

Minden ott kezdődött, hogy egy nap Réti Csiga Zsigamér, aki a puhatestűek törzsének előkelő tagja volt, felkelt és arra az elhatározásra jutott, hogy neki nincs maradása tovább az út ezen oldalán. Neki a jobb oldalon a helye, mert ő többre volt hívatott, mint ez a „gelesztás” élet a bal parton.

A derű olyan, mint kopaszon állni a márciusi napsütésben. Most azonban január van, az óra delet ütött, a hőmérséklet kint mínusz négy fok, odabent plusz tíz. Mohar két perce szedte ki a szeméből a ma reggeli utolsó csipaszilánkot. A felhők seszínűek, akár a fejbőre.