Meszelt falat kapar a láb
sercegő repedt körömmel
törött fogak közt nyálolajban
sikít a bélbe cérnaszál
(Tollnokgyülekezet, 1959)

A női testek puhasága, a bőrük színeinek ritmusa, a tekintetek játéka, a kacérság kéjjel vegyült önfeledtsége, a jobb alsó sarokba benyúló szokatlanul vágott, arcát kezével eltakaró nő pilledt tartásának erotikája: egyszerre befelé szólnak, önmagukért vannak, s egyszerre kifelé - mintha a fürdőben felkeltett átnedvesítő hő a nem létező apró résen át, amin keresztül bepillantunk, szivárogna felénk.

Mikor az elme elborul már,
zúgván betör hozzád egy angyal,
végighorzsolja bőröd, és
megetet varanggyal.

A vászonról ránk tekintő reális vagy  szürreális alakok nyílt tekintetében ezernyi rejtély lapul. A személyiség, a személyes emlékek elfelejtett vagy épp feledésbe kényszerült mozzanatai, jók-rosszak egyaránt. Apró titkok, melyek mint földre esett diók arra várnak, hogy szétroppantsuk őket.

"A harc sokáig tartott, s oly hevessé vált, hogy patakokban ömlött a vér. A Ragyogó Hold és az Aranyhomok országának arany fegyverei nem bírtak az Örök Tavasz országa acél fegyvereivel. Seregeik szétszóródtak. S mert a víztárolókat lerombolták és a víz elfolyt, a katonák kénytelenek voltak az Örök Tavasz országában az élet vizét használni. Fülük és szemük megnyílott s ráébredtek életük nyomorúságos voltára. Rádöbbentek arra, hogy eddig egy maréknyi ostoba és gazdag vak és süket zsarnok szolgái voltak, s nem ismerhették meg a szabadság örömét."

 
"Virágos kertek és gyümölcsösök borították a tájat mindenfelé, ameddig a szem ellátott. A zöldellő határ szinte duzzadt az élettől. Jókedvű emberek mutatkoztak itt is, ott is. Dolgozgattak a földeken, énekeltek, örvendeztek. Az állatok nem féltek tőlük. A szarvas békésen legelészett közelükben, a nyúl kezükből eszegette a füvet. A fákon madarak énekeltek. A gyümölcsfák lombjai szinte egymásba fonódtak, olyan sűrűn sorakoztak egymás mellett."
 

 
A fészekben teáztunk, meg-
nyugodott kicsit, elfogadta a helyzetet.
Ez a legnehezebb. Vigasztaltam. „Amint
ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy
két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus
teste feküdt…”

 
 Ezek a piros gondolat-madzagok az élet, a vér színével, intenzitásával folynak, kanyarognak a képtéren. Mindkét alkotáson megkötnek vagy megérintenek valamit, indáznak és rögzülnek a folyamatban. Érzelmi, egyszersmind gondolati történések ágbogai.
(A lélek tévelygései, részlet, Keresztény Múzeum, Esztergom)

 
"Ópium-mákültetvény borította a tájat mindenfelé, s a pálinkafőző üzemek kéményeiből éjjel-nappal szállott a füst. Nem volt ebben az országban sem egy könyv, sem egy újság, nem ismerték sem a dalt, sem a szabadságot. A madarak más vidékre költöztek. Süketnéma emberek fetrengtek szerteszét, sínylődtek hóhéraik korbácsütéseitől és rúgásaitól."

 
Tőzsér Árpád 75 éves. „…soha nem feledkezik meg a múltról, az eredetről. Soha a maga folytonosságáról. Vagyis az életműnek erős az emlékezete. Mindig tudja, mihez hűséges és mihez hűtlen.  A nagyság egyik feltétele alighanem éppen ez. (Varga Lajos Márton)

"Felnyitottam a bűvölő könyvet, s ráolvasásssal próbálkoztam. Képzeljétek, ez az istenverte Haididzse disznóhússal falta teli magát s nem fogott rajta a varázslat. Egyre telt, vastagodott, míg végül kilenc hónap, kilenc nap, kilenc óra és kilenc perc után szült. S mit gondotok, mit szült? Egy fiúgyereket!" (Szadek Hedaját: Kegyes zarándoklat)
 
Szadek Hedaját küzdelmes élete során eljutott odáig, amikor már nem igényelte, sőt egyenesen megvetette a világot. Nem romantikus elvágyódásból, dekadens tehetetlenségből, hanem azért, mert úgy találta, hogy a világ, úgy ahogy van, nem alkalmas arra, hogy boldogok legyenek benne az érdemes emberek. (Bodrogligeti András)

Együtt.járás. A SzóKép rovat új sorozatában játékra invitálom a társművészeket. Tapasztalatokkal erősen alátámasztott meggyőződésem szerint ugyanis szoros és élő kapcsolatot tart egymással a kép, a hang, a szó - az anyag bármely megmunkált formája. Ekként az alkotóik is. Az együtt.járást (a szótalálmány Marno Jánostól származik) költők és festőművészek kezdik el. A játék - mely persze a huizingai értelemben játék - lényege a mélyen rejlő közös élmény újraformálása. A Verstörténés költőinek műveiből képzőművészek kaphatnak inspirációt, s viszont: az általuk összeállított friss művekből a lírikusok válogathatnak; ki-ki a hozzá legközelebb eső egyetlen alkotást. A két-két művet - műegészként - mindig közös felületen fogjuk publikálni. Akkor is, ha eggyé olvadtak, s akkor is, ha 'sztereo szó/képként' élik további életüket. (Mányoki Endre)

A művész nem bolyong és nem tájékozódik, legalább is Mészáros István nem. A művész formál. Külső térből belső teret, a külvilág fölsejlő rendszereiből érzéki mintázatot teremt. Hogy a késztetés egy-egy mű esetében honnan érkezik? - az ész ennek is a nyomába szeretne eredni, de rendre kudarcot vall. Mégsem csalódik. Mert az ész kudarcáért cserébe az érzéki tapasztalás élményét kapja meg. (m-i)

Ki mondta magának, hogy lakatlan? Folyton összezavar. Tiszta sor. Van egy sziget, sőt inkább félsziget. Így biztonságosabb. És ott egy csomó szórakoztató, friss, érdekes kaland történik. Szakszervezeti munka folyik, néha persze akadnak hibák. A női aktíva számos hiányosságot tár fel, mondjuk a tagsági díjak beszedése terén. A széles tömegek segítségére vannak. Meg a bűnbánó elnök. A vége felé tömeggyűlést lehet rendezni. Ez igen hatásos volna, éppen művészi tekintetben. Hát ennyi az egész.

A kép nem csak a hitetlenségről szól. Krisztus „valódisága”, megváltói mivolta világosodik fel Tamással való kapcsolatában; feltételezi egyikük a másikat, önmagukban nem jelentenek semmit: megváltó és megváltott elképzelhetetlen egymás nélkül.

Az 1640-es évektől egyre inkább a fény-árnyék ellentétére építette fel képeit a barokk francia festő, George de La Tour. Tömbszerű alakjai összefogottan és plasztikusan, akár ha szobrok volnának, sötét háttér előtt bontakoznak ki; a teljes sötétséget gyertya vagy fáklya fénye oszlatja el, megvilágítva képei szereplőit. Festményeiből mély, belső nyugalom árad. Olyan ez, mint a napszállta mindent beborító és átható, narancssárga-pirosas melegséggé alakító időszaka; hamarosan vége a mozgalmas napnak, lassan elcsitul minden. Mintha már nem is a cselekvő ember, a történés és maga a történet lenne a középpontban, nem is az élet lüktetése és energiája, hanem az azt egységbe foglaló érzület. Valami fajta szövet, telítve megnyitó fénnyel, csönddel – a teljes jelenlét, a pihenés és elengedés érzésével, nyugalmával.

Íme Bürökronézosz népe:
– kocsonyás testű vízinyáj.
Merre terjed lomhán emésztve,
ott puszta lesz e néma táj.
Csorda, mely lágyan gomolyogva
e földet lustán lepi el,
s kérődző, szívó, nyálkás gyomra
szép buborékokat legel.

Felvillanyoz a gondolat, hogy nemsokára láthatom élőben Frida Kahlo képeit. Bécsben. Szeptembertől. Sokat gondolkodtam rajtuk, mindig, újra meg újra visszaszövik magukat az életembe. Megragadtak, de talán, őszintén bevallva, nem is a képei önmagukban, hanem az élettörténetével áthatottan. Az a belső munka, ami a különböző minőségű érzelmet, lelkiállapotot, a hétköznapi életben megélt, elszenvedett történéseket ilyen módon tudja kifejezésre juttatni. Az ember nem csak egyféle késztetés miatt alkot. Ez az egyik közülük: a szubjektív létezés láthatóvá tétele, mely magába szív – és megnyitja az utat önmagunk belső régiói felé.

 
 
 
Utolsó tantuszommal,
a teleholddal hívom föl a figyelmedet:
Úgy dől belőlem a dögszag,
mint egy akasztott kutyából.
(Látó, 2000. December)

 Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57x77-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t.
Így keletkezett ez a kép.
E.P.