Mindig lenyűgözött Csontváry. Állva a hatalmas vásznai előtt, Pécsett vagy a Nemzeti Galériában fent a várban: azok a színek, a vibrálás, a valóság ily' pontos megfestése. És az, ami titokzatos benne. Ami a képzelet teremtő ereje által születik. Hogy a festészet nem leképezés, nem a fotográfia tökéletlen mása. Hogy ezerszer több annál. Írhatnék erről is. Azokról a képeiről, amiről már sokan írtak. De most inkább bolyongnék.

Tetőtől-talpig fekete föld borította. Földdel borított karjai és lábai izmos, inas gyökerekhez hasonlítottak, nehéz volt a járása és minden pillanatban megbotlott. Hosszú szempillái leértek a földig. Choma elszörnyűködve látta, hogy vasból van az arca. Hóna alatt megfogták és megálltak vele egyenest ott, ahol Choma állott a varázskör közepén. (A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

Tetőtől-talpig fekete föld borította. Földdel borított karjai és lábai izmos, inas gyökerekhez hasonlítottak, nehéz volt a járása és minden pillanatban megbotlott. Hosszú szempillái leértek a földig. Choma elszörnyűködve látta, hogy vasból van az arca. Hóna alatt megfogták és megálltak vele egyenest ott, ahol Choma állott a varázskör közepén. (A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

Szeptember 1-jén tíz éve annak, hogy Faludy György – örökös munkatársunk – elhunyt. Egyik legszebb versével rá emlékezünk.

 
 
 
 A szürrealista René Magritte úgy fogalmazott, hogy ő gondolatokat fest. Gondolatokat, melyek színekben, formákban realizálódnak, s a verbalitásnál mélyebb szinten, érzékelés által nyilvánulnak meg. Majd újra gondolatmeneteket indítanak el, szerteágazóan, magukból.
 

Az uraság leánya fölemelte a lábát és mikor a legény meglátta gömbölyű fehér és mezítelen lábszárát, akkor azt mondja,mintha egészen elvarázsolták volna. A tökfilkó meghajolt a leány előtt, elkapta a vállán keresztül lógó mezítelen két lábszárát a leánynak és mint a paripa úgy vágtatott végig a mezőn.
(A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

Létünk feltétele, hogy átlényegítsük, ami körülöttünk él. Az állatok sokaságát új értelemmel kényszerülünk felruházni, másképp zsákutcába jutnánk. Semmi nem jó úgy, ahogyan van. A marha nem lehet marha, csak tej (persze, minőségóvó csomagolásban), fartő, szegy, felsál; a sertés mindenekelőtt csülök, szalonna, hurka, kolbász; a baromfi leves, paprikás, legvégső esetben párizsi.

,,Csukott szemmel is látok – gondolta a gyerek –, talán ilyen lehet Schönwald Imre szabadalma." De sehogy sem tudta kiegészíteni a képnek azt a részletét, amit mintha a ló mögött Iátott volna. Mikor kinyitotta szemét, a lovaskocsi ugyanott állt, mégis úgy emlékezett, hogy térdtől lefele egy láb és egy kutya is látszott a fogat mögött a járdán.

Vannak festmények, melyek világot hazudnak egy sík felületre, világot, mely összpontosítottabb, teljesebb és irányítottabb, mint a hétköznapok valósága. Ettől olyan irracionális és álomszerű; hasonlatosan ahhoz, mikor egy tükörben nézzük magunkat vagy valami mást, és észrevesszük, hogy egy sík felület varázslatának rabjai lettünk.
Caspar David Friedrich: Tetschener oltár

Száz éve született Mészöly Miklós. 2001-es összeállításunkban Mányoki Endre, Ambrus Lajos és Thomka Beáta vázolják fel az író portréját.

 
Tandori Dezső (…) mindmáig nagy fokú jártassággal és határozottsággal mozog a térbe vetített betű- és számversek, a konkrét líra, a játékossággal áthatott permutációs költészet, valamint az ideaközpontú nyelvi elvonatkoztatások igencsak széles skáláján, jócskán túlhaladva a műfaj eredetileg meghatározott és a hazai történelmi áttekintésekben némileg megszelídített fogalmi kritériumait. (Szombathy Bálint: A konkrét költészet útjai, www.artpool.hu)
 

Három éjszakát majd csak kibírok valahogyan, gondolta a filozófus, jutalmul az uraság majd megtömi mind a két zsebemet arannyal. Odament, még egyszer megköszörülte a torkát és elkezdett olvasni, a nélkül, hogy bármi másra figyelt volna vagy a nélkül, hogy rá tudná szánni magát, hogy a halottnak a szemébe nézzen. Mély volt körülötte a csend. Ekkor észrevette, hogy a kapitány kiment a szobából. Lassan megfordult, hogy megnézze a halottat és….
(A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

Nem, nem én voltam az, aki mindenkibe beleeresztettem a fullánkot. Sőt magára Hannibálra is szamárbőrt húztam. Ez valami révület volt, valami megszállottság. Persze, így jár az ember, ha sámánok ivadéka: egyszerre megperdül a szívében az ördöngős dob és járatja vele a kutyakopogóst.

A fúriák egyszerre eltakarodtak a fejem fölül. Vitték a hírt a leléknek, a vizek pokolfenekére, hogy már megint nem lesz barátkozás. Olyan bolond fajzat az ember, hogy minden baját elfelejti, ha megtudja, hogy lesz kire hagyni a szenvedéseit.

 
Az út Bartusnál maga a tér, és az élet folytonos születés. Nem a képeknek, festményeknek mondott leletek egymásutánja vezeti a tekintetünket, hanem a mélység fürkészése. Amit ő szinte hanyagul eldob, magára hagy, az nekünk mindig alkalom a kezdésre. Elindít, befelé önmagunkba. Amikor hirtelen megállunk, mert úgy tetszik, valamit végre készen és egészben kaptunk, nyomban elveszünk a kavargásban.

Mikor lesz érdekessé számunkra egy kép? Mikor történik meg az, hogy nem tudjuk levenni róla a szemünket, vonz minket, befelé, önmaga rejtekébe? Goya Szaturnusz című képe már egy ideje kis képeslap méretben függ a műtermem falán; de mintha csak egy ideje vettem volna észre igazán. Hogy a borzalmakon túl - s Goya egyéb képeinél, sorozatainál is – képesek legyünk más szemmel nézni, ez nem mindig, s nem mindenkinek magától érthetődő.

Mikor felébredt, az egész házban nagy volt a sürgés-forgás, az éjszaka meghalt a gazda leánya. A sok szolgalegény ide-oda futkosott, egy két vénasszony sírva fakadt, kíváncsiak tömegesen gyűltek a kerítés elé, úgy lestek be az udvarház kertjébe, mintha ott tudja Isten mit lehetne látni.
(A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

Én csak nevettem őket és előszedtem Ciceró beszédeit. Felháborodás kell nektek? Gyertek csak Catilináriák! Mutassak nektek egy semmirekellőt, aki a »fórumon csatangol kacér módon fésült és szagos kenőcstől fényes hajjal?« Gyere csak pro Roscio! Akartok látni egy horgas ujjú jómadarat, aki miatt »jobb a vadállatok közé költözni, mint Rómában élni?« Ide csak anti Verrem!
Kép: Hannibál átkel az Alpokon, ismeretlen festő műve

 
Mi kell még? Élsz s szeretheted magad,
s egészen elviselhetővé
törpült minden körötted, s benned is.
Berendezkedni könnyebb kis magányban.
Ne félj, a kertitörpék csöndesek.
A szolganép pedig tapintatos.
Talán a gyermekek zavarnak? Hát,
igen. A gyermekekkel nincs mit kezdeni.
(Levél egy XIX. századi elmegyógyintézet ismeretlen főúri lakójához)

A művek folyamatos határátlépésre hívnak, önnön ellentéteibe: az ösztön és a szellemi, a profán és a szent, a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, a szervetlen, kemény, súlyos és a szerves, lágy, könnyű között mozgunk; egyszerre minden racionális és irracionális, geometrikus és organikus. Egyszerre fény teli, légies, törékeny s egyszerre nehéz és merev.
„A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább.” (Mészöly Miklós)

Érintések - ezen a címen indít ma esszésorozatot egy fiatal festőművész, Ujfalusi Éva. Itt, a SzóKép rovatban, ahol is ez a dolgunk: minden alkalmas eszközzel mind közelebb hozni a szavak művészetét a képekéhez. A már - óvatosan és esendőn - kipróbált módusokat (képvers, verskép, képregény, illusztráció) a konkrét művekre reflektáló, de a szemlélő belső tájaira is rávetülő kisesszé műfajával egészítjük ki. Olyan művészt kértem fel erre a feladatra, akiről tudom: egy lényegűként éli meg a formázást és a gondolkodást, a szemlélődést és a cselekvést. Az alkotást és a befogadást. A matériát és a szellemet. Lovas Ilona képeit érinti először.
Újfalusi Éva művészportréját itt szemlélhetik meg olvasóink. (Mányoki Endre)