Ha analógiát keresünk a közelmúltból, ez nem egyéb, mint a 60 éves Rákosi Mátyás előtti tisztelgő díszkötet vezető magyar írók-költők tollából. Ha az ember gyerekkorában tudta volna, hogy a világ nem változik, a seggnyalás és a hajlongás működteti az irodalmat is, időben kirugdossa magát a könyvtárból, és a Vergilius által is preferált munkák felé (földművelés, faápolás, állattenyésztés) veszi az irányt. Az élet szebb volna, bár szagosabb.

Az Ábel a rengetegben szókapcsolatai, felütései, Hargitája beivódott, és köszönt vissza később Tersánszky Józsi Jenő regényeiből, Nagy István novelláiból, de mondhatom akár Szilágyi Istvánt a Kő hull-lal, Mózes Attila novelláit, vagy a később megismert Bodor Ádámot. Tamási, aki nagymester volt, az Ábellel benyit számomra egy ablakot, és a nyitott ablakon át olyan hegyi levegő nyomul az olvasószobába, amit úgy neveznek mindösszesen, hogy erdélyi irodalom.

101 volna (ha élne) a világbajnok: William Golding. Szerencsére mostanában nem jut eszembe, hogy "ilyen regényt szeretnék írni", mint a Legyek ura, mert a dolog nem működik, ha az ember ilyen regényt akar írni. De néha ma is megcsap a szele. A mondatok kopognak, a történet himbál, a szöveg halad, és mögötte az olvasó fejében íródik a másik regény. A saját változat az emberről és az ő irgalmatlan természetéről.

​​​​​​​Nem tette helyére. KO továbbra is a jókedvű, nagyhangú, kedves költőnő, prózaíró, akit nem szívesen vesznek komolyan, viszont aki olyan tempót nyomott a netes irodalom hajnalán, az új évezred első éveiben, olyan helyszíni tudósításokat írt (kettőt naponta), hogy csodájára (és háborogni) járt miatta az érintett kortárs magyar irodalom.

Waltari arra is élő – halott – bizonyíték, hogy az irodalom felé sodródó ember ifjú korában a következő jelzőkkel ábrázolható legtisztábban: sznob, sznobabb, legsznobabb, legeslegsznobabb. Emlékszem a nagyképű elutasító gesztusra, amikor nagyon fiatal íróként orrom alá nyomták Szinuhe című regényét. Hogy "nem érdekelnek a szerelmes történetbe ágyazott történelmi mesék".

"Egyetlen dolog maradt, amit most sem viselek el: a tehetségtelenség. Az ugyanis veszélyes. A tehetségtelen ember – ha nagyon törekvő – gyakran immorális is, mert élni akar. Nyüzsög, klikkekbe furakodik, kering a hatalmasok körül és okvetlenül megmarja azt, aki tehetséges."

Komoly részt vállal az Udvar cselszövéseiből és a Fronde (főnemesi, főpapi lázadás) harcaiban. Befejeztével 1650), Racine (1639–1699), Jean de la Fontaine (1621–1695), Louis Saint-Simon (1675–1755), Moliére (1622–1673) és Pascal (1623–1662) pályatársa. Jó kis csatársor. kiszorul az államügyekből, életét átállítja filozófiára, irodalomra. Aforizmái vélhetőleg addig maradnak érvényesek, amíg két ember él a földön. Gonoszul röviden és metsző pontossággal beszél az ember örök tulajdonságairól. Descartes (1596-

Politikailag pedig azt az abszurdumot sikerült megvalósítania, hogy ellenzéki pozíciót csinált a kádárizmusból – Romániában! Mert hiszen ott az volt.

Aligha éri be az unokanővérem által a hetvenes években kezembe nyomott a Nagyvilágban megjelent Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics élményt, vagy akár Orwell Ezerkilencszáznyolcvannégy-ét. Pedig tettem rá kísérletet. Persze azok számára aki tanulmányozná a diktatúrák természetrajzát, kötelező olvasmány. 

​​​​​​​
A zseniket és önjelölt prófétákat bele nem keverve mindösszesen annyit: az Isten a szekéren, benne a Kicsi madár, a Tündérvilág, a Téli virágzás és a Mécsek, kötelező olvasmány. Így is lehet. Aki nem olvassa, kimarad valamiből, amit novellisztikának, irodalomnak nevezünk. Irodalmárnak, magyartanárnak kötelező. Ínyenc olvasónak erősen javallott.  

​​​​​​​Tizennégy évesen publikál. Otthagyja az egyetemet, újságot ír. Él Párizsban, Berlinben, Bécsben, Londonban, de Isztambulban is, hogy legyen némi különlegesség. Beszél és ír angolul, franciául, németül. És amit hoz a kényszer. Aztán hazatér, színigazgató több pesti színházban.
El ne felejtsem, ahogyan élete ívét jellemzi valaki: "Reviczky kortársa, aki tizenkét évvel túléli negyvenötöt". 

Félned kell, ha asszonyra sokat bíztál, mert az asszony a sokat-adónak, a szárnyas férfiúnak megbocsátani nem tud halála után sem. Amíg pedig él s téged továbbvisz tőle fensőségednek parancsa, ő arra gondol, ami lényegének szimbólumos és hiányosságos tartalma. S bizony legalább meg fogja próbálni, hogy vélt bosszújára vélten alkalmas, reprezentatív latrokat keres a te büszkeséged ellen.

​​​​​​​Tisza Kata szavának állt. Új regényében vélelmezhetően súlyos problémákkal (úgymint pl. az identitás fellelésének akadályaival, a párkapcsolatok örök dilemmáival, s az emberi megnemértés szintén időtlen rákfenéjével satöbbi) kívánta szembesíteni olvasóit, ám műve végeredményben mindössze egyetlen valódi sorskérdésre világít rá, igaz, arra aztán felettébb erőteljesen: mit ér a derekas nekiveselkedés és az irigylésre méltó önbizalom alkotói tehetség híján?

​​​​​​​1912-ben soha nem látott és megismételhetetlen zárótűzzel robban be az irodalomba. Két novelláskötete, az Esik a hó, és a Ballada a néma férfiakról jelenik meg. Ugyanakkor az Együgyű lexikon, a Görbe tükör humoreszkgyűjteménye, és ami az ismertséget hozza, az íróparódiák gyűjteménye, az Így írtok ti. Karinthy századeleji írásait általában nem ismerjük az Így írtok ti kivételével, nekem szerencsém volt, Karinthy anyám nagy kedvence, mindent elérhető kötetét, válogatását megszerzi valamiképpen.

Fogalmam nincs, mekkora ázsióval bír ma Merle, lehet, ma is olvassák, a kiadók kiadják, csak nem látom. Egy dolog biztos, a Merle-regényeket az első mondattól az utolsóig végigolvasta, aztán el is tűnődött rajta az előző nemzedék. Vastag könyvek, igaz, de Merle rendelkezik valami varázslatos írói tulajdonsággal, amint az ember belép az első oldalon, lesodorja az utolsóig, mint a hegyi patak.   

183 éve (1827. augusztus 27-én) születik De Coster. Teljes nevén: Charles-Theodore-Henri De Coster (amit nem írok le többször) belga író, aki az első jogán gyűlöltette meg olvasójával a natúran hazug, ugyanakkor a háttér, a kaméleonpolitikát. De Coster az első jogán verte belém azt is, tette emlékezetessé, hogyan villognak a kések, amikor a hatalom vallásháborút generál, egymás ellen uszítja a különféle hitűeket, különféle nációkat.

Összefoglalva: kiváló olvasmány Frederick Forsyth. Bármelyik regényét levehetjük a polcról, bármelyik regénye ott heverhet a kesztyűtartóban arra az esetre, ha valami nem jön össze. Nem érkezik ígért időpontra a nő. Netán egyáltalán nem érkezik. Vasutassztrájk van, ülünk a pályaudvaron. Elöl tömegbaleset, ülünk egy reménytelen dugóban. Üzletfelünk elfelejt telefonálni, kútba esik a tárgyalás.

Könyvtárakat írtak és írnak össze a vers mibenlétéről. Arról, hogy megszűnik a befogadói közeg, kicsúszik a költő alól az olvasó. És hogy programvers és struktúra, rétegvers(!) és osztálytartalom, hogy képi világ, szimbólumrendszer, meg hogy változó szubjekt tartalom és változó szabályrendszer. Hogy ilyen vers és olyan vers. Varázslat? Mi a vers? Ki tudja?

80. születésnapján tartott ünnepségen, 2000 augusztusában a következőket mondta: „A legnagyobb öröm az életemben, mikor felébredve rohanok az írógéphez, mert valamilyen új ötletem támadt. Az érzés még mindig ugyanolyan, mint mikor 12 voltam. Végtére is, még mindig itt vagyok nyolcvanévesen, és nem érzek semmi különbséget, tele vagyok vidámsággal és örülök a hosszú életemnek, ami nekem adatott. Remek ötleteim vannak az elkövetkezendő 10-20 évre, remélem, velem tartanak!”

Az írókat bölcsen kihagyta. Nekik elég a nana, fiúk, a dádá. Az írók és az értelmiség olcsón felvásárolható, kijátszható egymás ellen. Kádár az ötvenhetes íróper fővádlottját egyéni amnesztiával kiengedi Vácról, fényes nappal végigmasíroztatja a váci börtön udvarán, foglárok baktatnak mögötte, cipelik a könyvvel teli bőröndöket. Ezzel a gesztussal – még ha a börtönben maradtak egy része zokon is veszi, Vácott (példának okáért) éhségsztrájkkal – Kádár pacifikálja az országot, megkezdődik a fogcsikorgató konszolidációs időszak.