Elmegyünk egy ilyen igazi és tipikus budapesti estre. A középkorú és sikeres író, meghívja a fiatal, s legnagyobb-tehetségű költőt, hogy együtt képviseljék a magyar irodalmat, bemutassák saját művészetüket, válaszoljanak a kérdésekre. Elmegyünk, több megfontolásból is, s nem tudom melyik az erősebb. Az önkínzás? Az ének? A szeretet? Kit szeretünk és miért? Szeretni kéne egymást, nem csak a hétköznapokban, hanem az irodalomban is. Gondolom merő naivságból. Odafigyelni egymásra, elmenni a másik bemutatkozó estjére, beszélgetni és borozni, és nevetgélni. Megszólítani egymást. Aki még megszólítható. Aki nem?

kérni hogy nagyon fontos
ez a tájékoztató
hogy ön – ha bír ha nem –
elolvasni és fennforgás fontolni
ön fejének benső részében
nem fontolni nem gondolkodni
miénk isten nem tart felelősség
óvó szárny bocsánat bűn
hétrét mennyország
de más esetben
sem tart felelősség szintén

Vér és arany! Vér és arany, mondta valaha egy költő, s őt ismételte messze Ázsiában, egy sűrű városkában bujkáló, szebb napokat megélt kritikus és pénzhamisító. E kettő – mint ahogy a ravasz olvasó megsejthette e pillanatban – egyáltalán nem is oly messze álló szakma. Talán csak költők és politikusok azok, kik gyöngébb pillanataikban bukhatnak ennyire felfelé, s közönséges léhűtőből és bűnözőből a pénzhamisítók elit, nagy szakmai, mesterségbeli, művészi szintjére és társadalmi elismertségére léphetnek.

Amit most leírok az elsősorban csak és kizárólag vélemény, nem tényfeltáró riport és végképp nem igehirdetés.

​​​​​​​
Most, hogy sztrájk van Budapesten, hogy szinte kötelező utálni, és átverni már-már feltétlenül becsülendő a közlekedési vállalatot, én lemegyek a szemközti dohányboltba és veszek szép, kerek háromszáz forintért egy vonaljegyet. Nem mintha utazni akarnék bármerre is a városban. Nem. A szép titkárnő legnagyobb sajnálatomra lemondta randevúnkat a bankban, az elegáns szerkesztő nem jött át budai irodájából a poros Pestre átbeszélni a kész terveket. A vonaljegyet csak magamnak veszem. Mondhatni emlékbe, nem is használatra szánom.
Eszembe jut a kiváló publicista, aki nem oly rég buszos könyvet írt, s akárcsak a fiatal műfordító az időben megjelentetett pop királyról szóló művével, talán most ő is, ahogy pestiesen mondják „szakítani fog más halálából”. És ez jó. A nagy mamutok megdöglenek. Senki nem sajnálja, vezetőik elárulják, használóik utálják.

​​​​​​​Megesik, hogy az ember őszi mezőn sétálva golflabdát talál, de igen figyelemreméltó „véletlen”, ha egy téli éjszakán a megfáradt utazó olyan sport és irodalomtörténeti összefüggésre bukkan, amely több mint meglepő. Például van egy játék, (pontosabban annak volt egy szenvedélyes játékosa) ami összekötötte nagy költőnket, Petőfi Sándort és Montenegró legendás államférfiját és szintén költőjét Petar Petrovic Njegošt, s ez a biliárd.

Mintha a krónikás ott állna most velünk, Szegeden, Alsóvároson, a Mátyás-téren, és mintha zsolozsmázva mondaná végig a legenda második részét. E részlet a gubbiói farkas megtéréséről szól, amint Szent Ferenc meggyőzi a fenevadat, hogy többet ne támadjon emberekre, s a városiakat pedig, kik rettegtek, arról, hogy nekik kell ezután etetni a farkast. Nemcsak a nyelvtörténet, a retorika, és a teológia számára lehet fontos e nyelvemlék, ez a korai próza, hanem valamennyiünknek.

A szépség… ez a nagy erőnk, s ez is gyengeségünk. Visszahullunk abba, amiből erőt merítettünk. Exupérynél olvastam, talán a Citadellában, ezt a kérdést: „Hogyan állíthatod, hogy igaz az arcban a szépség, de nem igaz Isten a világban?" – a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia, én csak egy elfogult esszét ígértem, s csak egy ember – nem teljes – bemutatását. Talán sikerült, talán nem, mégis úgy gondolom, a hétről-hétre írott vasárnapi leveleim közül egyet küldhetek neki, egyet szánhatok barátomnak, s ezt talán olvasóim is érteni fogják.

A város elsüpped a romlásban, a porban, a szemétben, és a korrupcióban, de a Nagymesternő már Macskanőként, egy hadsereg élén visszatért. Ezen a nagy visszatérésen ott volt lapunk fotósa – Szőcs Tekla - kinek fotóriportját nézhetik meg, és szerkesztője – Weiner Sennyey Tibor – kinek vasárnapi jegyzetét olvashatják most.

Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek. Egy szép napon a városba érkezett, nagy lépésekkel, de se nem sietve, se nem lustán, inkább csak úgy véletlenül: a költőóriás. A költőóriás azért érkezett a városba messzi vidékről, mert azt hallotta, hogy ha valahol kamatoztatni akarja tehetségét, akkor az csak a város lehet, ott vannak olvasók, költők, írók, sőt könyvkiadók, folyóiratok és szerkesztőségek, múzsák és szeretők, kávéházak és éttermek, jó szivarok, rossz borok, szalonok és tánciskolák, énekesnők, színészek, festők és könnyűvérű csinibabák.

Mielőtt azonban torkom és a busman főnök szép fegyvere randevút adhatott volna egymásnak, térdre borultam és könyörögtem, mondja el, mi az oka annak, hogy oly sok év után, amíg a busman nyelvet tanulmányoztam körükben, különös tekintettel a busman és a hottentotta közötti kapcsolatokra, és megbarátkoztam vele és népével, ugyan, miért is akarja az én egyébként rendkívül szánalomra méltó, és valóban, a világ számára lényegtelen, ámde nekem annál fontosabb életecskémet, ezen szép reggelen, szent dombon kioltani?

​​​​​​​A "tetemre hívás" – vagy más néven halálújítás a régi magyaroknál volt szokásban, s talán még pogány időkből maradt meg ez az ősi "eljárás". Ha valakit meggyilkoltak, nem temették el még sokáig, hanem kiterítették, és sorban mindenkit meghívtak, hogy a halott fejére tegyék kezüket és esküdjenek meg, nem ők voltak, gyilkosát sem ismerik. Sorban tetemre hívták a meggyilkolt rokonait, barátait, ismerőseit. Aki vonakodott vallani, vagy akinek keze alatt a tetem elkezdett vérezni, azt tartották vétkesnek, s mind a temetés költésegeit, mind a vérdíjat őneki kellett megfizetnie. Ilyen tetemrelhívás volt a magyar irodalom felett Kertész Imre első, majd második interjúja, s így vallott – s talán még vall is színt – az összes rokon, barát, ismerős, mintha hatalmas félelem lenne, nem is annyira a gyilkosság, hanem a temetés és a vérdíj költségeit illetően.

Budapesti kihelyezett szerkesztőségünkbe megdöbbentő hír futott be: Rejtő Jenő feltámadt. Ráadásul minden kétséget kizáróan! Itt kószál a fővárosban, meglepően jól érzi magát, őszintén örül neki, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, de azt nem kívánta tudósítónk orrára kötni, hogy melyek ezek a dolgok. Elmondása szerint első útja egy bizonyos Müller úr egykori lakására vezetett, mert arra azért jól emlékezett, hogy néhány mellényzsebben elhelyezett pénzecske nélkül Pesten még akkor sem ember az ember, ha feltámadt, sőt, ha éppen Rejtő Jenőnek hívják.

Nem oly rég a bristoli állatkert ügyintézője felhívta Bristol város polgármesteri hivatalát, hogy intézzenek végre valamit a parkoló ügyében, amely az állatkert mellett már 25 éve üzemel, ugyanis jó egy hete nem nyitott ki. A kis bódéban nincs benne az öregember, a sorompót nem emelgeti, a jegyet nem szedi, a virágokat nem öntözgeti, és nem köszönget olyan szépen a családoknak, akik az elefántbébit, vagy a szurikátákat jönnek megnézni. „Sorry?” – értetlenkedett a polgármesteri hivatal közterületekért felügyelő hivatalnoka. Itt valami félreértés lesz, mondta, a terület az állatkerthez tartozik, a városnak semmi köze hozzá.

Böszörményi Zoltán szeptemberben és októberben hathetes magyarországi turnén vett részt. Az író–olvasó találkozókon sokan megjelentek olyanok, akik olvasták regényeit (Az éj puha teste, Vanda örök) és/vagy verseit,  olyanok is, akik csak e találkozók után ismerkednek velük.

A hatalmas rózsadombi villa jó két méter magas tölgyfakerítésének tetején hegyes dárdák villogtak. A taxi pontosan reggel öt óra huszonnyolc perckor állt meg a lejtős utcában a megadott cím előtt. A hajnal hűvös ujjai játszottak a dárdák fémes pengetőin. A sofőr kiszállt a kocsiból és cigarettára gyújtott. Alig szívott két slukkot, amikor hirtelen megrettenve hallotta, ahogy a kerítés mögül előbb egy hátizsák, majd egy ballonkabát röpült ki, s csattant nagyot az autó mellett. Két dárda közül pedig egy fiatal nő arca mosolygott rá, s azt mondta: „Uram, ide tudna jönni bakot tartani?”

​​​​​​​Mi, akik eljutottunk a végső válaszokhoz, s a megoldást nem csupán elképzeltük, hanem meg is valósítottuk, s szinte már hétről-hétről loptunk, igen loptunk a ragaszkodások felszámolásáért, a hamis világ leleplezéséért, loptunk családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, loptunk ha a helyzet szülte, és loptunk szigorúan és előre megtervezetten, mi, akik a lopást immár filozófiai szintre emeltük egyszerre szembe kerültünk egymással. Azt láttam, hogy ő művészetet lát majd minden alkalomban, azt láttam, hogy számára a súlypontok áthelyeződtek, s néki a legfontosabb, hogy később hogyan jegyezze le, s szinte kéjes öröm futott rajta már előre végig, ahogy elképzelte, hogy fekete noteszében a fehér papiros miként fogja a tintával felinni a legutóbbi lopás részleteit.

A repülés gyakorlatát meg lehet szokni. Tényét soha. Habhegyek és felhőcsúcsok. Mielőtt elindultam három különböző embertől hallottam, hogy „itthon megismerjük a világot, utazva önmagunkat”. Mekkora közhely, és mégis. De vajon nem utazunk-e folyvást, s nem vagyunk-e otthon mindenütt? Ma a világon mindenki idegen. Zavartak és eltévedtek, s aki kétségbe van esve eltévedése végett az még szerencsés, az már tett egy lépést az éberség felé. Utaznak, de állomásaik között nincs különbség, vagy nem veszik észre, s ha észre is veszik valójában nem foglalkoznak vele. Szomjasak a borra, amit filmen láttak, éheznek az ételre, amit képen láttak, s midőn végre megkóstolják (bár itt már nincs kóstolás), szomjúság és éhség formájában támadja, égeti őket bévülről a hiányérzet. Katalóguskultúra. Ami nincs a katalógusban, az nem választható, tehát nem is létezik.

Mit tudsz a kortárs irodalomról? Hány mai, magyar költőt ismersz? Mennyit és miért olvasol? Hány mai magyar irodalmi folyóiratot ismersz?Hányat rendelsz meg? Mi a célja egy irodalmi lapnak? Egyáltalán miért érdekes a szépirodalom?

Az egyik legcsinosabb, szőke angyalka térdére csapta a gitárt, mikor meglátott, és David Bowie-számot játszott "Ziggy play gitaaar..." – óh, ha tudná... gondoltam mosolyogva, s meghívtam őket ma estére, a Cafe San Marcóba. Ha eljönnek, ha nem... érdekes este lesz.