Az Operában A kis kéményseprőt mutatták be, Bata Rita rendezésében. Két felvonás van, két tökéletesen különböző történet. Szépen írtak már erről az állítólag gyerekeknek szóló, de szerintem felnőtteknek is erősen javallott darabról egy hetilapban, nem is szeretném én bemutatni. Hanem csak két dolgot emelnék ki. Az egyik, hogy az első felvonásban kiderítik a gyerekek, hogy a kis kéményseprő, a kilenc éves kisfiú meghalt a kéményben. A második felvonásban, azonban megmentik a többiek, s egy kocsin a csomagok közé bújva megmenekül. A második felvonás az igazán opera, az első bemelegítés csupán, a gyerekek felkészítése „az operára”. Az operában tényleg minden megtörténhet és szinte meg is történik. Különösen a csoda, hogy a halál egy hintóvá válik. Hogy az élet és a művészet győzedelmeskedik a Nagy Inkvizítor felett.

Négy költő együtt vacsorázik Budapesten. Voltak már korrektorok, balettművészek, cégvezetők, gyárosok, filozófushallgatók, főszerkesztők, disszidensek, doktoranduszok, rózsakertészek, regényírók, drámaszerzők, reklámgrafikusok, sajtmesterek, rakodómunkások, programozók, és ki tudja még mi minden. Persze nem egyszerre, nem mindegyikük, hanem összevissza, s csak ami most így hirtelen eszembe jutott. Ekkor felvetem nekik új kisesszém ötletét: Krúdy és a buddhizmus. Micsoda??? Együtt nevetünk.

​​​​​​​Ülök ezen az esten, nézem a plafont, nézem a régi figurákat, tűnődök. Aztán felírok egy kérdést, egyetlen kérdést, ez az én helyszíni tudósításom valamennyi irodalmi estről, amely ma Magyarországon megtörténhet. A kérdés nem jó, nem szép, csupán fájdalmas, furdaló, nyugtalanító, mégpedig ez: „Mi a költészet tétje?”

Milyen is valójában Danyi Zoli? Milyen a szerző, aki ír engem? Tökéletes ellentétem. Ha az én íróasztalomon kupacokban állnak a megíratlan esszék tervei, ő egy teljesen lecsupaszított üres szobában néz szembe a fehér papirossal, és vár, hogy eljöjjön annak a szónak a pillanata, csak azé a szóé, mert azt a szót se előtte, se utána leírni nem lehet. És ebben van valami közös igazság, éppen csak várakozni máshogyan szoktunk.

​​​​​​​"Aki a tudomány keresésére indul, az Allah útján jár, egészen hazatéréséig, s érdeme ugyanaz, mint aki a hit harcosaként áldozza föl életét: az angyalok jóakaratúan terjesztik fölébe szárnyukat, s minden teremtmény érte imádkozik, még a halak is a vízben." Ibn Mádzsa

​​​​​​​Régebben szerettem naponta minél több emberrel találkozni, ma már megelégszem, ha egy-két találkozás összejön kávéházban, tereken, fürdőkben. Nem szeretek találkozni könyvtárban és könyvesboltban, mert ott a könyvekbe és saját gondolataimba mélyülök, s nem tudok másra rendesen figyelni. Lementem a hétvégén a Napvárosba, ahol barátokkal találkoztam, keveset ittunk és sokat beszélgettünk, majd vasárnap nagyot sétáltunk. Mi volt Szegeden nem is olyan régen, ami ma már nincs meg? Az ifjúság zöld vadona. Mi történt Szegeddel, ami miatt úgy érzem, kezd menthetetlenné válni? De Szeged leválaszthatatlan a fővárostól. A teljes vidék leválaszthatatlan a fővárosról. S a közhely, hogy Budapest a bűnös város – ismét hangzik sokfelől.

Mégiscsak úgy lehet, hogy az ember átmenet az állatok és az angyalok között, s egyszerre állat és angyal sokszor, máskor meg borzasztóan lemegy állatba, vagy éppen angyallá nemesül.

​​​​​​​A hétvégén tartották Zsennye, Rum és Cicelle településeken a Cicelle Kulturális Napokat, ahol többek között  a rumi Kultúra Háza Padlás Galériájában a "Hommage a Marcel Duchamp" c. csoportos kiállítást, az Indóházban Kiss Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész, érdemes művész emlékkiállítását tekinthette meg a nagyszámú érdeklődő közönség, majd a Szent Cecília templomban "Szűz Mária mennyek gyöngye" címmel a Vasi Népdal Stúdió hangversenyét hallgathatták. Lapunk szerkesztője Weiner Sennyey Tibor Békássy Ferencről tartott előadást és beszédet. A beszéd szerkesztett, írott változatát itt közöljük.

​​​​​​​Szombat este sétálok a Napvárosban, s egy utcasarkon megállok. Emlékszem itt találtam egy kisfát, itt laktam, nem is egyedül, egy szép, ifjúkori szerelemben, amely szolid barátsággá nemesült. A múltkor együtt reggeliztem álmomban e kedves barátnémmel, s most felhívom séta közben. Az öccse veszi fel, s mondja, most indulnak a fájások, már viszik, mennek szülni, ott a párja, a családja, s most szülni fog. Megráz és örömmel tölt el a hír. Én sétálgatok, s régi barátaim és barátnőim családot alapítanak, szeretnek, ölelnek, múlnak és mulatnak, válnak és beválnak. Elmorzsol minket is az élet, mint egy öregasszony a rózsafűzért. Ezen tűnődve érek a térre, aztán tovább a Grand Caféba, ahol éjfélkor adja elő a Metanoia társulat a „Kispendrájv…” darabot. Ezért jöttem.

Utána rohantunk, az ápolónő már az elején lemaradt, a két fogdmeget valami angyal gáncsolhatta el, míg én egyre gyorsabban és gyorsabban szaladtam lefele, neki a fekete lyuknak, ő utána, már majdnem utolértem, amikor elkezdte karjait le-föl, le-föl csapkodni, mintha szárnyai lennének, mintha repülni készülne, és a fekete lyuk egyre közelebb örvénylett, egyre nagyobbnak tűnt, én pedig megragadtam egyik karját, de ő csak tovább le-föl, már velem együtt, le-föl, le-föl, sikoltani akartam, ahogy lebegtem belekapaszkodva, de nevetni támadt kedvem, nevetni.

​​​​​​​Ha az irodalom élő és holt kicsinyeire és nagyjaira gondolunk, sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ők is voltak valaha emberek, méghozzá nem is akármilyen, hanem főleg gyarló emberek. A múlt század közepén erőteljes fejlődésnek indult hazánkban is a karakterológia tudománya, különösen értékes dokumentuma ennek Pál Antal könyve, melyet valójában Hamvas Béla és Kemény Katalin írtak álnéven.  Én most nem erre a könyvre hivatkozom, még csak nem is e nemes diszciplína valóban megfontolandó zsinórmértékét használom, de mégis karakterológiai elemeket felsorolva fogom bemutatni az öt fő típust, amibe az írók és költők általában besorolhatók.

„De jó lenne, ha írni nem is, de látni mi is úgy tudnánk, mint Ady, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Hunyady és nagyapám.” – írja Alexander Brody abban a cikkében, amit arról az emberről írt, „akit isten jókedvében teremtett”. Bródy Sándorról kell most újra beszélni, nem csak miatta, hanem magunk miatt, írók és olvasók, magyar emberek miatt is. Vissza a múltba? Nem vissza, hanem előre.

​​​​​​​Nem oly rég komoly rádióműsorban vendégeskedtem, ahol a műsorvezető a dolgok közepébe vágva, minden mást megelőzve szegezte nekem azt a kérdést, amelyet az emberek nagy többsége szokott kérdezni, amikor kiderül, hogy költő vagyok, vagyis azt, hogy „és ebből meg lehet élni?” Elmosolyodtam.

Montenegro fekete hegyeiben és óvó ölében az elmúlt időben leült a költészet aranypora, mit ez a vihar most bémosott az erekbe, hegyi patakokba, az öbölbe, ki a tengerbe, hogy a világ minden partjaira, kikötőibe elvigye a hírt: Montenegro a költészet hona. Mert ebből az aranyporból, virágporból itt újra és újra – remélem – lesz, nem fogják hiányát szenvedni azok kiknek kifinomult érzéke van a szépre.

Vasárnapi levél a könyvheti térről, az irodalomról, a Fontes Orientales sorozatról, Kemény Katalin új könyvéről, a Hamvas Béláról szóló új antológiáról, néhány kortárs kötetről, John Lukács új könyvéről, és egy kicsiny csikszeredai kiadó hatalmas és titkos könyveiről.

Úton lenni jó, mert az ember újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodik, mert ismeretlen vidékeket lát, mert más népek szokásait figyelheti meg. Úton lenni ugyanakkor rossz is, mert néha úgy érzed: sosem érsz haza, mert néha olyan, mintha sehová sem tartoznál, mert előbb-utóbb különös szokásaid lesznek, melyekben csak az a megszokott, hogy „különösek”. Egy nagyon komoly szakértő szerint van olyan bolygó a galaxisban, ahol előbb fedezték fel a dezodort, mint a kereket. Ennek igen nagy az esélye.

A költészet az, amit élünk, az irodalom pedig az, amit vagy olvasunk, vagy sem. Elértem-e valamit? Sikerült-e az, amit terveztem kezdetben ezekkel a vasárnapi levelekkel? Néha érdemes megállni, körbenézni, messzi utazásra menni, távoli tájakra, s onnan visszagondolni, hogy mit tettünk, miért tettük, s elértünk-e véle valamit? S a legfontosabb: vajon folytassuk-e?

A Hamu és hó a kanadai fotógráfus, Gregory Colbert csodálatos szépia álma, melyben a világ jópár gyönyörűséges helyein különlegesen szép állatokat – elefántokat, bálnákat, párducokat… - és jellegzetes karakterű embereket kristálytisztán, néha talán már túl sterilen is, túl szép fotókon mozdít meg. Lehet-e valami túl szép? Vagy éppen mi nem vagyunk eléggé készen a szépség ilyen magasrendűségének befogadására? A történet szerint mindez egyetlen regényből született, méghozzá évnyi levél-regényből, melyet Colbert írt, miközben beutazta fotósként a világ különböző helyeit, s melyben bocsánatot kér egy esztendőnyi hallgatásáért a levelek címzettjétől: feleségétől.

Néhány hónappal elébb egy huszonnyolc évvel ezelőtti vasárnaphoz képest, amely éppen május tizedikére esett az ifjú, éppen csak tizenkilenc esztendős baronessnek, a szőke loboncú, kristálykék szemű leányzónak édesapja – bizonyos István – nagyobb összeget kölcsönzött a családi kasszából, éppen ugyanazon mozdulatokkal, mint ugyanezen leányzó szerelme – szintén István – néhány órával elébb. Mindkét István a pénzt magzatelhajtására adta.

 Hamarosan érettségizni fog rengeteg fiatal, akik közül a legtöbbnek sikerült elvenni a kedvét az irodalomtól és a költészettől egyszer és mindenkorra. Mindebben talán semmi csodálkoznivaló sincs, hiszen a gyilkolás, a szépirodalom szeretetének felszámolása, már egészen korán megkezdődik. Aztán persze, mégis lesznek, akik szeretnek olvasni, mert vagy egy tanár, vagy a szülők, vagy valamilyen belső kényszer ráviszi őket arra, hogy regényeket, novellákat, verseket olvasni mégsem teljesen elvetemült tett. Vajon valóban tudja-e az a gyerek a tananyagot, aki bemagol mindent? S vajon valóban ezt a tananyogat kell-e megtanulni? Vajon címek és szerzők és tételmondatok hosszú sora-e az, ami a magyar irodalomban érdekes?