Van nekem egy barátom, úgy hívják, hogy majdnem Kosztolányi Dezső. De tényleg. Mi is, mint a nép, szoktunk telefonálni meg üzeneteket váltani. De csak újabban, ugyanis nemrég kaptam egy új készüléket, igazán príma, komolyan mondom, nem is volt még ily szép, ezüstszínű, kis telefonom. Fogom, és a legjobb benne nem az, hogy lehet vele telefonálni, hogy üzenetet lehet vele küldeni, hanem hogy az előzőhöz képest pölö hallom, ha valaki beszél hozzám. Sőt, újdonság és fejlesztésszámba megy nekem már az is, hogy az a másik, akihez beszélek: meghallja, amit mondok. De tényleg.

Kiss Márti két és fél éven át a bolygó túlsófelén, Jáva szigetén élt, dolgozott, meséket gyűjtött, tanult és festett, majd hazajött és hazahozta képeit is, melyek végül illusztrálták azt a mesekönyvet, amelyet ő maga írt össze. Így jött létre a Sziklavirág. Amikor azonban Márti kiállított képeit nézzük, vagy a többi gondosan elkészült sorozatot, esetleg lassan kibomló, sajátos írói világával ismerkedünk, vagy ha csak egyszerűen ragyogó szemeibe nézünk, rájövünk: egy elmélyült művésszel van dolgunk, aki még előtte áll – igaz már teljes fegyverzetben és tökéletes felkészültséggel – élete legkomolyabb kísérletének.

Biciklizni Budapesten egyszerre komoly kaland és állandó életveszély. Ennek ellenére van pár túra, amit érdemes bevállalni. Végig az Andrássyn, át a Lánc-hídon, fel a Várba, le a Várból, el a Gellértig, onnan át az Astoriához, a Múzeum körúton végig a Kálvinig, rá a Ráday utcára és vissza a Dohány utcáig, át a Királyra, és máris bezárult a kör. Aki egy ilyen túrát mosolyogva, ügyesen, és a meglepően szép őszben végigcsinál szinte katarzist él át. Ám a minap még egy ennél is izgalmasabb helyre keveredtünk el. A Titkoskertbe.

A pesti srác mégis leginkább arról ismerszik meg, hogy bal vagy jobb zsebében, kicsi piros szívében, amiről csak néha beszél kissé érzelgősen, na de akkor hagyjuk, szóval a pesti srácot arról ismered meg, hogy szereti egy pesti lány.
A pesti lány pedig főz, dolgozik, sokat barátnőzik, csacsogni úgy imád, mintha kenyere lenne. Bringázik, ha elütik is a zöldön át a zebrán, olvas és leveleket ír, tanít vagy szoknyában szaladgál, csinosan felöltözik és leeszi magát, koncertre megy és megnéz szimultán nyolc kiállítást.

Vendégségbe jött a Vörös Szalonba a Herceg és a Remete. Így tehát hajnalban kimentem a piacra, s a legfinomabb zöldségeket és gyümölcsöket válogattam össze, hogy elkészíthessem „Az élet szeretete” tepsis főételt, és „A gyermekkor emlékezete” névre daloló desszertet. Figyelem: vasárnapi recept következik. Hogy mik a hozzávalók?

Lomtalanítás volt a kis Lizették környékén. Rengeteg szemét és lom került a pesti utcákra. Mintha minden évben egyre több és nagyobb halmokban gyűlne össze a mocsok és a romhalmaz, s mindez ott tornyosult végig az Andrássy úton – amely a világörökség része, a Hősök terével együtt, az indoklás szerint a valaha volt polgári várostervezés ékes példája okán – egészen a Liszt Ferenc térig. Valami különösen rémisztő, poszt-punk háborús film hangulata árad, vénasszonyok őriznek kihajított plüssmacival megkoronázott szétbarmolt tévéket, a járdákon nem lehet lépni, az utakon beáll a dugó. Budapesten vagyok, szombaton.

De mi is a szüret? A szüret a legvidámabb és legszebb idő az évben, amikor valami olyasmi történik, ami minden jó ember szívét és lelkét megdobogtatja. Kapcsolatba kerül a szüretelő a szőlő által egész nyáron halmozott fénnyel, s átsegíti e fényt a borászhoz, ki csudálatos alkimistaként préseli, szűri, hordóba rakja, át- és átönti, hogy végül kinyerje azt a nemes italt, azt a finom örömöt, amit mi bor néven tisztelünk.

Az ember legkülönösebb varázstárgyainak birtokába sokszor egészen különös-, máskor meg tökéletesen véletlen módon jut hozzá. Így-valahogy került hozzám a fiumei iránytű, a balinéz tőr, vagy a délalföldi tilinkó. A minap azonban egyszerűségével és tekintve különleges képességeit mindent felülmúlva jelent meg életemben a zöld gomb.

Megoldásokat keresünk az életre, válaszokat a nagy egészre, holott a megoldás maga az élet, a válasz pedig a sok kicsi részlet a Nagy Egészben. Lelkünk és testünk összeforr, és egyensúlyt csak a szellem, vagyis az értelem, más szóval a bölcsesség teremthet. Elérni a sztoát, a bölcs egykedvűséget, és helyén kezelni jó és rossz dolgokat. Szeretni a létet. Megváltozni, annyi mint átfordulni, ahogy a görögök mondták, a metanoia nem más, mint ennek megértése. Az élet célja valóban csak annyi, hogy éljünk, s ebben minden benne foglaltatik. Az élet akkor magasrendű, ha művészi. Orfeusz tudhatta ezt. Róla kell most beszélni.

(Magyar olpimpikonok az első modernkori Olimián, 1896-ban.)

Biztos nem leszek népszerű, ha azt mondom, hogy nem rajongok a tömegrendezvényekért. Nem baj. Nem szeretem túlzottan sem a Szigetet, sem az Olimpiát. Még szerencse, hogy  egyik sem kötelező. Valamiért mostanra a Szigetet, és majdnem minden tömegörvényt gigantikus lehúzásnak és kontrollálhatatlan fertőnek tartok, annak ellenére, hogy a zenével, a fiatalokkal, a koncertekkel szimpatizálok, de a hülyeség és a marketing töménytelen ömlésével már nem. Nem rajongtam annyira ezért az Olimpiáért sem. Mert inkább tűnt gyógyszergyárak és politikusok játékterének, mint annak, aminek eredetileg szánták anno: Olimpiának, a sport ünnepének, kiemelkedő tehetségű sportolók versenyének.  A megnyitót is csak utólag néztem vissza, és inkább borzongtam tőle, mint lelkesültem. Ázsia nyert. Európa vesztett.

"Azt hiszem ez a nyár jóval mozgalmasabb a szokottnál. Annyi, de annyi minden történik, hogy nehéz jegyzeteimmel követni, ezért sokszor nem is írok le mindent, hanem falevelet, virágot préselek noteszembe, afféle meditációs objektumként, hogy ha végre leülhetek nyugodtan, csak az írással foglalkozni, akkor elég legyen egy-egy ilyen levélkét, virágszirmot megdörgölni ujjaimmal, s azokból rögtön előugrik a teljes kép, a valóság tükre, s valahogy minden kirakódarabka lassan helyére kerül. Így gyűjtöttem néhány nyírfalevelet Tokajban.." - vasárnapi levél a tokaji táborról, de főleg Ayhan Gökhanról és Iancu Lauráról.

Egy teljes napon és éjen át hajózni visszafele, mégis valami más és új felé. A változás állandósága, amit utazásaim során megfigyelhettem, s ebben az állandóban leltem egy csipetnyit az örökkévalóságból. És persze a kikötők, a városok...

„A legszebb tettekben gyakorold a lelkedet.” – és bizony itt szó esik hazafiságról, férfiasságról, emberségről, különösképp a zenéről is. Most a zenéről kell írni.
Mert midőn előrejöttem a kertből, csak úgy megszokásból felcsaptam a híroldalakat. Olvastam arról, hogy a kínaiak, milyen rakétákkal hessegetik el a felhőket majd (de jó! Olimpiát!), és arról, hogy a Marson tényleg van víz (de jó! Élményfürdőt!), és végül arról, hogy egy siófoki koncerten fiatal zenészek feldolgozták a nyolcvanas évek nagy sztárzenekarának a slágereit, s hogy bár akkor táncoltak rá a tagok, utólag megnézték a felvételt, s most úgy látják – különösen a Budapest Bár és Rutkai Bori  Don Quijote feldolgozását –, hogy derogál.

Belenéztem, mert bele kellett néznem a múlt feneketlen kútjába, ahol végtelen sok elholt lelket találtam, afféle ágakban, gazokban csüngtek a kút peremén, s midőn meglátták, hogy valaki végre lepillant reájuk a mélybe, úgy érezték eljött az idő, a lehetőség, hogy belecsimpaszkodjanak abba az élőbe, s befejezetlen életeiknek megadhatják a teljes ívet.

Hol lehet ilyenkor kezdeni, ha egy 1915-ben, éjjeli támadás során elesettel találkozunk? Friss, üde, elegáns. Inge vasalt, mozgása kifinomult. Talán beszélhetnénk a verseiről. Igen, gondoltam, megkérdezem Békássy Ferencet költészetről, magyarságról, Európáról, s talán szeretetről és életről is, ha nem siet nagyon vasárnap éjjel.

Hogy milyen a Balatonfelvidék most, midőn Bacchus diadalmenetét követem végig, talán csak az a különös hibrid tudná elmesélni, aki kissé kacér, mint egy hírlapíró, s valahogy úgy komoly, mint egy költő. Ó, tűnt idők régi emberei, kiknek sétapálcája volt, s hitele a pesti kávéházakban, kik másféle anyagból voltatok, mint anyáink és apáink, kik nem értették sosem is azt a víg pazarlást, ahogy ti élni szeretettek, jöjjetek elő az árnyékvilágból, s fessétek ki arcát ennek a kacér menyasszonynak, ennek a kékszemű, ölelő leánykának, mutassátok meg nekünk, milyen szép is volna a Balaton, ha egy hírlapíró és egy költő mesélné el.

Fél órám van Badacsony hegyén, midőn ezt a vasárnapi levelet írom, s mögöttünk ott van egy igazi pannóniai út, szerelmes földrajzhoz alkalmas vándorlás, el a Napvárosból Budapestre, hol áttekertünk az Andrássy úton, a Lánchídon, az Alagúton, a Déliből eljutottunk Vasvárra, ahonnan átbicikliztünk Rábahídvégen és az ezüstös-párálló esőn keresztül a gyönyörűséges Zsennyébe, ahol a Sorok és a Rába torkolatnál sátoroztunk, hogy eljussunk Cicellébe, a zene szentjének épített templomba, ahol 22 Sennyey nyugszik a kriptában. Itt kiemelték a nagy követ, lemásztam, miközben a rumi fiúkórus énekelt, s befeküdtem közibük.
Meghaltam megint.

Hanzély ezután lehúzta cipőjét, kofferét és esernyőjét erősen megmarkolta és belelépett a fekete tóba. Lassan lépkedett benne, s érezte a sűrű iszap, mint issza magába lépéseit. Szinte hangot sem keltett midőn eltűnt, a víz tükre ismét feketéllőn kimerevedett, s ideát senki sem vette volna észre halálát, hacsaknem az az egyetlen illatos Virág, ki titkon őrizte, vezette és féltette is az időutazót, de tudta, most várnia kell reá.

A régi költészet nem csak azért lehet a mai emberek számára érdekes, izgalmas, fontos, mert abban gyökerezik a jelen irodalma, nyelve, hanem a beleérzés és a szív mélységeinek oly ösvényeire is eljuthatunk egy-egy ilyen szöveg nyomán, amelyre a ma irodalma nem mer menni. Az anyához való viszonyulás minden korszak fontos jellemzője.

Mindig olyankor nézek az órára, amikor különös számokat ad ki. Az időnek nem tulajdonítok nagyobb szerepet a kelleténél, s mint korom, úgy én nem élek nyomasztó bűvöletében. Reggel hatóra hat van, mikor ránézek, és sziesztámból ébredve tizenhárom óra tizenhárom. Elalváskor tizenegy óra tizenegy. Most? Egy óra egy perc. Mulandóságunk mérhetetlen. Hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok? Magnólia virág vagyok a kis Lizette kezében.