Nincs kedvem kinyitni a szemem. A fal felé fordulok. A szoba padlója mintha lejtene, és én egyre lejjebb és lejjebb csúszom rajta. Ha pedig felfelé kapaszkodnék, a padló bemélyed a kezem alatt, mint a gumi, nem enged magán fogást, én meg csak csúszom lefelé. Kiáltok, de mintha süket szobában lennék, minden szó hangtalan puffan odabent. Üres vagyok, akarattalan, gondolattalan.

Alig tettünk pár lépést az erdő felé, amikor olyan rettenetes, fájdalmas ordítás hallatszott, hogy hirtelen még a madarak is elhallgattak; csak egy vén, süket varjú károgása zavarta meg a csendet. Ijedten megálltunk. Szerencsére addigra utolért bennünket Jani bácsi és Rózsi néni. Megláttuk, hogy az erdő szélén valaki összegörnyedve jajgat egy bükkfa alatt.

Kertész Dávid mesél. Történeteket, amelyek egyszerre kortársak, meseiek és időtlenek. Kertész történetei tematikailag széles merítésűek: vámpírok és gulág, digitális Krisztus és galaktikus utazás – az író bátran feszegeti a prózanyelv és az elbeszélés határait, az időtlenségtől az idétlenségig és vissza. Mágikus szürrealizmus, sci-fi-elemek és kárpátaljai non-fikció izék, a paletta színes, a stílus gördülékeny – Kertész Dávid első könyve a mai sivár és komolykodó prózasivatagban igazi felüdülés, harlekin-oázis a galaktikus csavargóknak és a szövegek közt vándorló olvasóknak egyaránt.

„Parnasszus – Költőüdülő”, e kopott felirat volt írva a pléhtáblára. Amint meglátta a nagy had, artikulálatlan hangján ujjongani kezdett, pár méter múltán feltűnt a poéta-oázis.

Mindenki elhallgat, nyeldes nagyokat, várják, szóljak hozzá én is, hadd legyen még egy kis étvágygerjesztő a zabálás előtt. Nem elég, hogy kicsináltak, még fejezzem is ki hálámat, köszönjem meg az andalúziai kirándulást, hogy abban a vákuumban, ami a holnapi nap és a halál között vár rám, egy kis boldogságot még biztosítanak nekem!

Akkoriban még egyáltalán nem tudott mozogni, a szeme is csukva volt, mintha halott lenne. Az anyukájának. Ő meg csak nézte az anyukája arcát, ott, az idegsebészeten, az intenzíven, egy üvegfal mögül, és úgy érezte, fel sem ismeri.

Azt mindenki tudta, milyen viszony volt közte és Anna között, beszéltek róla, tűnődőn könyvelték el az eseményt. Ki egyet, ki mást mondott, de sok szót nem vesztegettek rá. Szerelmük útját senki sem egyengette. Nem tudta, azért szereti-e Annát, mert mindenről beszélhet vele, vagy azért, mert tömött ajkából szinte kicsattant a vér.

L. Takács Bálint első kötete szabad és öntörvényű könyv, kacskaringós utazás a valóság másik oldalára. A Bad trip történetei egyszerre pszichedelikus rémálmok és szikár elmetájképek a psziché bugyraiból. A könyv nem kórtörténet, és nem kortörténet – bár a kortárs popkultúra számtalan motívuma is megjelenik benne –, hanem felfedezés, kísérletezés, társadalom- és létkritika, hallucinogén-újhullám-minimál-prózában. A jó szöveg túlmutat önmagán, érzéki élményt ad, és gondolkodásra késztet. L. Takács Bálint szövegei ilyenek – látásmódja és hangütése eredeti, humora feketén csillog, szavai a helyükön vannak: irodalmi DMT a gépelfek és sárkánykristályok korából.

Hogyan születik a végzet asszonya? Mikor lesz a szemérmes kislány ártatlanságából pusztító női vonzerő? A kötet novelláiban több huszonéves lány igyekszik létrehozni a sebezhetetlen femme fatale alakját. Próbálkozásaik sorra kudarcba fulladnak, bukásuk íve mégis törvényszerű. Mint a kalitkából kieresztett madár röpte: szabad, merész, kétségbeesett és védtelen.

A hagymaszerkezetűen összeillesztett novellák egymásra boruló héjai mind mélyebben mart sebeket takarnak – a férfiaktól és a valóságtól való végső elszakadásig. Fékevesztett szexualitás, elkeseredett útkeresés, kiüresedett magány és a teljes mentális összeomlásig tartó zuhanás dúl és lebeg mozdulatlanul a kötet lapjain.

1915 tavasza, Fiume. Az olaszok átállnak az antanthatalmakhoz, emiatt egy kivándorolt fiatal magyar parasztasszony nem tud visszamenni Amerikába, ahonnan az ott született lányával az itthon hagyott fiáért jött haza. Visszamegy hát szlavóniai falujába, a szeretetlen anyjához és gyenge apjához. Maga marad, próbál a két gyerekkel élni, ahogy lehet, barátságokkal, szerelmekkel, küszködéssel. Átcsap fölöttük a háború, az összeomlás káosza, az asszonynak a gyerekekkel menekülnie kell Magyarországra. Átéli a forradalmat, a kommünt, otthont talál egy nyugalmazott tanítónál, de a történelem ott is utoléri, új és új otthont kell teremtenie, küzdenie magáért és a két gyerekéért. Mégis újra és újra ezzel az imádsággal fekszik le minden este: Istennek legyen hála.

A folyó-álmok, sodródás-lebegés motívumok, cselekvések is visszatérő, múlt-idéző jelen-folyamatok… Víz alatt, hódvárak között, hínárok, állat-tetemek, hajcsomók, szárny-darabok, emberi végtagok között úszva… Rejtekhelyek, gyermeki mély-élmények, rozsdás hordók és karók, hurkok és különféle csapdák között úszva, örvényektől szédülten, kábulva, a Hármas-Körösben úszva, visszafelé úszva…

Szóval a pornó lett megint több, és ezért szedtem be egyre több gyógyszert, vagy mi volt az a lóizgató, amit a ruszki oldalakon rám sóztak. Tudja, többféle cuccal próbálkoztam, csak a legelső adagot hozattam Szingapúrból. Később már rendelgettem mindenfelől. Eleinte mind működött, kivéve egyet, amelyiktől hallucináltam.

Kisgyermekét megpofozó anyával találkoznak az első randizók egy parkban, s az elcsattanó pofon, amelynek tanúivá váltak, megváltoztat mindent. – Nádasi Krisztina, Hudra L. Mária és Kun Gergely novellái variációk egy témára.

A műtőssegéd volt a három közül a leglenézettebb munka, hiszen nem állt másból, mint a betegek cipeléséből, ágyba be és ágyból ki, vagy a műtőbe betolni kerekeságyon, vigyázni arra, hogy a kanyarban ne essen ki, és lehetőleg a fejét se koppintsa bele az ajtófélfába, nem Niki Lauda maga, ahogy a főorvos mondta még az első eligazításnál.

A szürke gránitot, melyből született, Szehel szigetének napégette szikláiból vágták III. Thotmesz uralkodásának kezdetén, mikor Hatsepszut úrnő lelke már megkezdte hosszú utazását az Alvilágba, a fáraó seregei pedig Meggidó felé vonultak.

Két hétig tartott a készülődés. Nem egyszerű lebontani, szétrombolni egy szorgalommal, gürcöléssel felépített életet, ráadásul veszélyes is, mert ha valaki megkapta a nyugati útlevelet, azt figyelik, telefonját éjjel-nappal lehallgatják, őrszem posztol az utcában, besúgó szomszédokat bíznak meg, leskelődjenek, nem hordanak-e ki szokatlanul nagy csomagokat a házból, nem mozdítanak-e bútorokat, szőnyegeket.

Nem mozgok én eleget? És közben szorgalmasan nyitogatta az egyre csapódó ablakokat, ajtókat. Ennél a légkondi is jobb lenne, kockáztattam meg a javaslatot, tudok egy jó szerelőt, akár éjjel is eljön és beszereli, beállítjuk a hőfokot, és kész. El akarsz pusztítani légionárius betegségben, azt a sok bacilust szívjam be, tüdőre, mikor kint van a friss levegő, itt meg a szagok, mindenütt szagok, amit nem bírok elviselni!

A Banditában állapodott meg. Egy hangyányit zihált, egy csöppet sápadt volt. Amikor belépett a kávézóba, a keze remegett, a szeme ugrált, a gyomra émelygett, mint Pelbártnak, a vénájaszakadt írónak, Bólya Péter hősének. Leült a sarokba, az állandó félhomályban álló asztalhoz, amelyről a törzsközönség úgy tudta, az elveszett és menthetetlen magányosok számára tartatik fönn. Rendelt némi erőset, erősen nyeldekelte. – Bene Zoltán kisregényének utolsó fejezete.

Tér-tér-tér, elnyelt tér, elmerült tér(d), kristályos folyadékkal átitatott tér(d)! Tééér(d)! Távozzatok: hernyók, kígyók, térd-foglalók, vizenyősen fertőző démonok! Távozzatok: molekulárisan szorongó-osztódó, tépelődő-feszítő, fájdalom-tudatokat gerjesztő gyulladás-halmazok! Táááv-ozz-a-tok!

Egy férfiembert hallucináltam. Ájulásig szerettük egymást. Pár perccel később, ebben a kábulatban szülni készültem.