Hiába rázta meg a falakat Sztálin és Rákosi elvtársak említésekor szűnni nem akaró, viharos, ütemes taps.

Az idő alatt, amelyet Daddy elvtárs Dögvészpusztán töltött, a Dágvány környéki tanyavilágban szignifikánsan csökkent a baromfieltűnések száma.

Nagy Zopán: Látens – „Regény”-kísérlet

Nem sokat gondolkodtam akkoriban.

A szovjet parancsnok hívatta Kaffkát, és rövid tájékozódás után kinevezte a bizalomgerjesztő fiatal szakembert városi rendőrkapitánynak. Arról is hallott ugyan, hogy Kaffka nem bánt valami nagyon kíméletesen a Dágványban elfogott illegális kommunistákkal, de a jó rendőr egy kicsit mindig szigorú.

Murony nem volt mindig Murony, valamikor Kajszinak hívták, és nem éktelenkedtek forradások a torkán.

Wehner Tibor glosszái 1.

Én pedig berohantam sebbe-lóba, hogy megvidámítsam az anyut, csak a Vili bezárta az ajtót kulcsra, hogy a Burrontó ne szökjön ki a kezei közül, azért, és először én sem tudtam bemenni, pedig már nagyon féltem, hogy mi van az anyuval.

Elég lassan értettem meg, hogy itt most valaminek nagyon vége van.

én az indulatos poéta helyében már régen ráborítottam volna az asztalt, de ő csak töltött az öregedő, bajszos makrobióta vaj’magyarnak, aki állítólag amúgy egyáltalán nem iszik, de most, igencsak úgy tűnt, átmenetileg fölfüggesztette örökös absztinenciáját.

„Dr. Wells, önnek éles szeme van”, válaszolta a hadnagy, miután ő is kihajolt a korláton, és hunyorogva figyelt egy percig. „Valóban ritkaság”. „Miért, mi az?”

Az arccsontját némi szakáll borítja, hozott valamit, mondja. A terítékhez használjam, most, december végén, ezüstkészlet, lealkudta – nem kérdezem meg, mikor, ahogy ő sem tudja meg soha, milyen számokat válogattam arra a régi-régi kazettára.

Az esküvő (ma is) elmaradt! – A viszontlátásra hullámzó koporsó-lapok frissen-csapolva üdvözölték a felebaráti délutánt. S az elő-szelektáláshoz kipakolt fogalom-tárgyak sértődötten mocorogtak a kis placc mancs-kövezet árnyék-mintáin.

És hogy a nyomorúságunk még kibírhatatlanabb legyen, másnap a munkahelyén belelépett egy rozsdás szögbe. Úgy hozták haza a szövetkezeti traktor utánfutóján, mint egy zsák nullás lisztet.

A dobosuk egy idősebb fazon, aki folyton citromsárga csuklószorítót, meg citromsárga fejpántot viselt, a dobja is ugyanolyan citromsárga volt, nem volt hajlandó feketét venni. Kicsit kilógott a többi metálos közül.

Még azt a disznóságot is elkövették a szegény drágámmal, hogy életfogytiglanra bezárták ide a zárt osztályra. Egyszer megkért, hogy csempésszek be neki valahogy egy csákányt.

Aztán legközelebb már csak egyedül ül a férfi az útszélen. Néz maga elé, veri a rozsdás csöveket, de nem táncol senki. A rózsaszín bödön ott lóg a lámpaoszlopon, valami ázott kartonpapír van fölé kötözve, nem lehet kiolvasni.

Egykor hadak közlekedtek ezen az úton, sót szállítottak innen a hegyekbe és lőtt madarakat, csalánba tekert halakat, s most egyedül használom. A szabadtéri mozi lehajtója előtt koszlott tollú strucc teteme hever, a líbiai moszlim arabok gerillákat kiképző tábora fölött füst spirálja emelkedik a földtől az égre.

Mindenki felveszi egy földi rossznak a nevét, úgymint irigység, harag, betegség, harc, éhség, tűzvész és így tovább. Egy azonban a remény nevét veszi fel.

Egyszerre felkavarodott benne a sok elmúlt karácsony estéi emléke. Keserves meg vidám élményei, mikor hóban, zegernyében, vagy dermesztő hidegekben botorkáztak kótyagosan az utcákon, és suttogva, röhögve, lökdösődve verődtek össze sugárzó ablakok alatt…