a Szajna partján mindig él az éj,
fruskák nevetnek, talán úgy öten,
hangjukból felfakad a szenvedély,
amint a vízbe kiáltják: zsötem,

így jövök én is még mindig Hozzád,
s az erőtlenségből is támad erő

Hiába támad annyi nesz,
téged a csend úgy körbevesz,
mint szívburok a lelket,
mint bőr a gyenge testet,
s nem dicsekedhet
mással: mint az őrület.

Az univerzális mozzanatok morzsáit gyűjtögetem,
a lendület allegóriáit, a felmagasztalt
és áhított szerelmet.

Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.

Sziklaszilárd elszántság, lassan az agy is elindul,
mégis, mit a száj szól: értelmetlen motyogás csak.

A vád, hogy te is élsz, és még itt lélegzel
az éjszaka alján, jobbodon kereszttel
s a Könyvek Könyvével el-elbóbiskolsz,
csak bestiaságát növeszti vérszomjas
vaddá.

...itt fent, a másodikon
a bőrömön érzem, hogy a végtelen Univerzumnak ebben a félreeső,
közepesen kicsi galaxisában, a Föld nevű bolygón
egyetlen lélek is milyen szépen ki tud áradni.

Hogy anyádtól vagy útszéli nőktől
Tanultál szeretni mindegy
Sáros az összes szerelem
A fajfenntartás érdekében előbújok

a dzsungelben nincsenek tükrök,
csak nálunk, de azt borotválkozásra használják,
nem szembenézésre.

lesz szőlő olcsó lágy kenyér
Dunát rekesztő (nye)remény
szupermarketben bóvli ár-
on átcímkézett Kánaán

A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Merész álom, metafora a szabadság,
színével, illatával magához láncol.

Jó lenne egy gumiszoba csak nekünk,
Olyan kilincs és ablak nélküli.
Én mesélnék, te rajzolnál a falra
És nem látna be egyetlen égitest sem.

seprik a morzsát az abroszról,
hullik az égről a szürkület.

milyen széles mennyibe kerül
utad mi lebeg mennybe merül
időzőjelét ki sem teszi
párában úszik pityerszeri
alvégek felvégek szájszéle
kékül a zivatar átér-e
erdőn mezőn lóhalálába
hegyoldalog a határtábla

Zöreje vagyok
két frekvencia között
rémálmaidnak.

a válladra száradt, olajos napfényre
gondolok és a lányos, áttetsző testedre,
mikor egész nap az esőt vártuk porban
ülve, és meztelenre vetkőztünk az istenek előtt.

Az istenek közönnyel hullatták vas és
gyémánt könnyeik,
arcukon termőre fordult az idő.

„A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül,
és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban,
hanem a láthatatlanban”.