A férfit megcsapta a nő kényszeredett mosolya, villáskulcsként ütött bordái közé a visszautasítás, mindketten fájtak, ahogy hátat fordítottak. A nő ügyesen áltatta magát, ebben volt a legjobb, ez csupán gesztus, a férfinak nem akadt sok dolga így kora délután, és egy kávé önköltsége valószínűleg néhány forintban mérhető, még a Fővám téri bérleti díjak mellett is.

Ha Bennóra gondolok, elfog a szégyen, de akkor azt hittem, hogy megőrülök a boldogságtól, mert nála lakhatok, mintha a többit fel sem fogtam volna, érdekházasság, semmi nem lesz köztünk, életem első leánykérése azért történik meg velem, mert olyan becsületes vagyok, hogy még egy olyan kísértésnek is ellent fogok állni, mint a tartásdíj kisajtolása, de mindez nem volt fontos, gondolkodom rajta, és most ne beszéljünk róla többet…

Örmény gyöngyike a kék csenkesz bozontjába mártja finom bogyóit, törpe bangita recéshagymájú hölgylevélhez közelít, izsóp ellepi kankalint, őszi sisakvirág ajánlja magát kopasz szilkesarknak, barátcserje, borbolya, meténg, tű-tuja és tövisfurulya: mind az indás csatavirágot ostromolják, macskamenta táskavirággal, borzaskata kékszakállal hál, bojtocska és családja beleszédül a csodás golgotavirág aurájába…

Emlékszem, kölyökkoromban gyakran mondogatta: „Tanuld meg, fiam, kétféle ember van, a rendes ember, meg a komonista.” Így mondta: „komonista”. Az ő ellenérzései a negyvenes-ötvenes évekből táplálkoztak. Kuláknak nyilvánították. A nép ellenségének. Bevitték a községházára. Megverték, megalázták. Elvették a földjét, amit két keze munkájával kapart össze.

Csilla a bizalmába fogad, ahogy én is őt. Fura kölyök vagyok, vagy tudom is én. Melósivadék, mégsem gyökér. Az bennem a furcsa, hogy nincs bennem semmi furcsa. Mondják, minden ember egyedi, különleges. De én nem. Én pont olyan vagyok, mint bárki más. Fehér golyó. Persze különc, mint mindenki. Az osztályunk huszonhat különcből áll, és nem értékelik a hallgatagságom, ahogy azt sem, hogy soha nem tanulok. Azt viszont igen, hogy megmondom a tutit, ha a nagyvilág dolgairól van szó – feltéve, hogy nem tananyag.

Remegő térddel indultam a ház felé. Nem tudtam szaladni, csak botorkáltam. A teraszajtóból visszanéztem: a méhek már egész testét elborították. Ő, utolsó erejével, lassan a víz felé vonszolta magát. A vízben remélt menedéket a gyilkos támadás elől.

Ha elmegyek az elhagyatott épület előtt, ösztönösen lelassítok, arcomat a koszos üvegnek nyomom, kezemmel takarom az oldalról beáramló fényt, hogy belássak hajdani virgoncságom színhelyére. Az évtizedes por alatt is felismerni vélem az ételpult lágyan hajló üvegvitrinjének ívét.

Úgy élhetsz mindig, ahogy kívántad. Szorítsd hát arcod a fekete földhöz. Sebezhetetlen, akár az árnyak, kívül az időn.

Zenét elvből nem hallgatok ilyenkor, telefonálni nem volt kedvem, minek, évek óta először öntött el az a boldog tudat, hogy senkinek sem tartozom elszámolással. A magány édes ölelésében sétáltam, hét óra elmúlt, s a kijárási korlátozás idején egy lélek sem volt körülöttem, mindenki időben behúzódott, igaz, menni sem volt hova, és az idő sem kedvezett a terekre szervezett találkozóknak.

Később, a Zupenčičeva és a Búvármúzeum metszésében, a Retrograf ’80-as Music Bar sikátor-teraszán is megpihen a társaság. Milurit Pan és Maja Ženska is ott alapoznak, ó, a kortalan, só-bor-szesz faragta páros! A visszatérő Zorpia évek óta szemléli őket…

A férfi nekilátott a teendőinek, legelőször is felhívta a hivatalt, ahol titkári minőségben dolgozott, hogy beteget jelentsen. Aztán kikészítette a reggelit. Végig azon gondolkodott, felhívja-e az orvost, vagy elmenjen-e fodrászhoz. Bizonytalan volt ebben a kérdésben, végül is mi várna rá? A fodrász sikítva elküldené, az orvos pedig rendőrséget vagy mentőt hívna, egyik sem kellemes. Inkább arra voksolt, hogy majd ő elintézi ezt a dolgot Herminával.

Csak tűrj, barátném, jó asszonysors szerint, tűrd el, hogy most meg gyereknek akarnak látni. Tűrj, hisz ehhez vagy szokva, és nevess velem, nevess magadon, hogy akkor előbb szabadulsz. Csak dobjad kétfelé, dobjad, amidet kell, te jó, te jóságos asszony. Nőkaméleon, az. Mert lásd, azok vagyunk még, alkalmazkodók, ha kell. És csontig, és persze izmunk és inunk szakadtáig.

„Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)

Arra kéri majd Róheimet, hogy foglalkozzon vele. Pedig ő mindent ért, az egész élete foglalkozás önmagával, önmaga részeivel, ő a szómágus, az öngyógyító, az önfelgyújtó és önreflexió-feljegyző, a nagy ön, amely hol rávetül a világegészre, hol csíra kicsinységűvé roskad. Mint mikor a homokot nagy igyekezettel próbálja összetapasztani a gyermek, de ahogy tenyerét elveszi a formától, az elkezd az itt-ott orvul meglapuló száraz homoktelérek mentén darabjaira hullani.

Lenke, a bérszámfejtő egyszerű, kis női praktikákkal kezdte behálózni a főnökét. Levett a kabátjáról egy pihét, megigazította a nyakkendőjét, szokatlan időben is főzött kávét, megsimogatta a haját, és ha aktacsomagot vett át, Álmos kezét is hozzászorította. Amíg friss volt a házassága Dórával, nem reagált az ártatlan közeledésekre, de az éjszakai benthálások miatt közelebb került a lányhoz. Tanulmányozni kezdte az arcát, a mozdulatait. Nem különleges szépség, állapította meg, de az alakja hibátlan, teste izgalmas. És a keze! Hosszú, vékony ujjak, ápolt, festett körmök, kecses, vékony csuklók! Haja hosszú, szőke, szálas.

Szavakat festek különböző színekre. Átlátszó burokba zárva dolgozom, ezen át figyelnek az emberek.

Én vagyok az a magyar költő, aki nem csinálok művészetet. Ezt a mondatot azért írtam ide, hogy majd egy rólam szóló tanulmányban idézni lehessen. Olvastam egyszer egy kínai költőről, aki egyetlen verset sem írt.

A közeli, 20 éve zárva tartott, mohás Takarmánybolt-ajtó mögül dohos, szúrágta nyekergéssel elegy húr-zöngések is szivárognak, mélységes brácsák, pengeéles hegedűk rezegtetik a gerendákat…

Nehézkesen indultam meg jobbra, az ajtó felé, egyszerre haladva az öregemberrel, így pont ugyanabban a pillanatban értünk a repedéshez. Az idős bácsi mintha éveket öregedett volna. Járása görnyedtebbé vált, göcsörtös kezében egy botot szorongatott, ruhái koszosan, szakadtan lógtak rajta, az utcát vöröses fény derengte be, a házak helyén romok álltak.

Már láttam, milyen, amikor egyetlen mosolytól eltörik az arc. Az igazi veszélyt nem a fájdalom jelenti, hanem a gyógyulás. Igen. Az öröm akkor kezdődik, amikor te vagy az utolsóelőtti a sorban.