Néha kimegy a csatorna partjára, nézi az ügyvédeket. Nem tesz nekik szemrehányást, nem kérdez tőlük semmit, nem mond nekik semmit. Mindent tud róluk. Vannak és nincsenek. Nem vadásszák, nem lövik őket, de nem tudnak szaporodni.

Merész álom, metafora a szabadság,
színével, illatával magához láncol.

Illetéktelen hatolt ebbe a sajátos világba, amelyről azt hitte, csakis az övé. Nem akarta, hogy más is hozzáférjen a titokhoz, a féltve őrzött csodához. Úgy érezte, az idegen kéz megszentségteleníti őket. Azon kapta magát, ha azt gyanította, valamelyikhez hozzáért a kis kölök, azt már nem képes szeretni. Undorral nyúlt hozzá. Valósággal beleborzadt. Remegett a teste. Kiverte a veríték.
Aztán egyszer csak úgy döntött, véget vet az egésznek.

A szekrény alatti zárt részben (nem tudni, miért volt zárva, mert a kulcs mindig is benne volt, bárki kedvére nyitogathatta) érdekes dolgok rejtőztek: régi hanglemezek, képeslapok, melyeket utazásaik során gyűjtöttek nagyszüleim, foszlott térképek, pár korabeli pajzán kártyanaptár (úgy sejtem, nagyapám kizárólagos használatára), melyekre a nagymama örökké remegő keze filctollal „bugyogót” (ahogyan ő mondta) rajzolt.

Rutinos voltál, kimért, jól szervezted a randevút, vigyáztál, hogy az illatom ne maradjon a ruhádon, nehogy a mindig konyhaszagú feleséged megsejtsen valamit. Az is lehet, hogy nem volt konyhaszaga, csak azért mondtad, mert untad. Néha kell a változatosság. Újra nem maradtunk semmiben, jó volt így, nagyon élveztem, hogy valakinek a szeretője vagyok.

A seb nem vérzett: fekete bogarak csöpögtek belőle, hátukra estek és az ég felé kapálóztak, mintha istenükhöz, valami koronás, emberméretű lárvakirályhoz könyörögnének, hogy mágikus erejével fektesse őket újra hasra. Egyre többen másztak elő a sebből, az egész asztalt ellepték. Maja rádöbbent, hogy ez a bogártenger ette őt belülről az elmúlt napokban.

Például ott vagy te, igen, te vagy az, aki ugyan még nem hiszed el, de nem is lesz rá időd, hogy elhidd: hátrakötött kezekkel térdepelsz a domb tetején, a koponyás barlang tágas víznyelőjének a szélén, mert az imént ellentmondást nem tűrve felvezettek oda a fegyveresek. Mögötted egy hozzád hasonló hús-vér alak áll, lendíti a kezében szorongatott hosszú valamit, egy botot vagy fémcsövet.

Háta mögött a bokrok burkát két farkas szakította fel. Egészen a tarkójáig lépdeltek. Félelem nélkül. Csukott szájjal szagolgatták a ruháján a vért, ami nem volt idegen, orruk érintette a haját, meleg párát lélegeztek az arcára. Majd a hím kiállt a sziklatömb legkiemelkedőbb részére, s megemelt fejjel figyelte, ahogy a nőstény eloson a két embertest között, és a rakást megkerülve fel-felszimatol.

Az ismeretlentől (itt a haláltól) azért félünk, mert nem ismerjük magunkat sem. Így történhetik meg a folyamatos játék. De hát tétlenül sem ülhetünk, igaz-e? Imádjuk ezt tenni. Imádjuk a félemlítőt, imádjuk a rémülőt, a rémültetőt, imádjuk bizony, miközben azt is sejtjük (vagy tudjuk), hogy mindez: ismeretlen önmagunk…

Hogy a saját férje egyszer csak másképp lett büdös, azonnal feltűnt neki. Hiába mosta ki az ingét vagy a sálját késő este is akár, amikor a munka és lazítás után hazaérkezett, az öblítő illata, a Primavera vagy a Tavaszi erdő estére már nyomokban sem volt fellelhető. Átvette a helyét mindig ugyanaz az ázottkutya-szag.

A halál ugyanis az egész bürokratikus problémának a veleje – hangsúlyozta –, mert itt van maga, Zolai Tamás, aki él, és mint ilyen szabadon utazhat az unióban mindenfele, és uniós polgárként minden további nélkül átlépheti a szerb határt – na de hogy lépi át a határt egy halott? Lehet-e uniós polgár az, aki már nem is él? Itt kezdődik a gond. József halott, és ilyenformán már nem lép és nem is személy, így oda minden előjog, ami az élőket a holtakkal szemben megilleti.

Az egzotikus tájakat Vali is kedveli. A Hévízi Tófürdő előcsarnokában bal felől álló pálma elfogadható állapotú. Ha kintről, a tó mellől készül a felvétel, akkor sem a dézsa, sem az üvegfal nem látszik. Csak néhány percet kell kibírni fürdőruhában a decemberi napsütésben. Visszatartott lélegzettel.

Míg te ekkora, friss bűzléssel tuti, hogy lebirtokolnád az alfa hímet egy másik világban, és kötésben is tartanád évekig. Pedig hát szép nem vagy, csillagom. De mondom, hogy én csak tanulni akartam tőled. De úgy látszik, terád máshogy hatottak a halál közeli élmények, te a lázat, az oxigénhiányt, a táplálék- és folyadékhiányt úgy élted meg, mint egy homeopátiás löketet. Lökést az életbe, ahol bármit szabad, bármit az élet védelmében.

A lány csak magában dörmögött, hogy ja, éppúgy, meg persze, még csak ismerkedtetek, azért hallgattátok minden délután kettesben az Aidát. Csilla – akkor még Somlainé – először általában Radamesz áriájára élvezett el, kevés a titok a lakótelepen, nem véletlenül küldték le egy idő után Bogit Dudussal és Klárival sétálni, valahányszor még csak ismerkedtek.

Nem a legnagyobb meggyőződéssel, de nekivágtam a bizonyításnak. Előbb félve, meg-megremegő hangon, később egyre bátrabban, hogy csak úgy zengett belé az aula. Meg is tapsoltak mindnyájan, én meg csak ámultam-bámultam, amikor rettegett oszifőm a szeméhez kapott.

Azokban vörös csillag szerepelt, meg elnyomott, szegény emberek. Együtt érzett a szegény emberekkel ő is, de azok a versek mégsem tudták lázba hozni. Talán mert oly sokat hallotta azokat iskolai ünnepségeken, üzemben, munkahelyen. Inkább a szerelmes verseket szerette. És várta az igazit.

Az a gyanúm, hogy amikor Adyhoz készülnék levelet írni, a „magok” eleve meg vannak főzve, ki sem kelhetnek. Tatjána sem vívódhatott hosszabban nálam, mielőtt megírta levelét, de a megszólításig ő sem jutott el. Semmi „Kedves Eugén”, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak: Én írok Önnek…

Ezért éljek még, kérdezed álmodban magadtól, hogy elemet szerezzek a zseblámpámba? Öreg királyként ez roppant nevetségesnek tűnik. Ekkor pattannak fel a lány szemei. Hirtelen ormánya lett, és már nem lány volt, hanem az elefántfejű Isten. Fénykoszorú veszi körül, és ormányával egy csapásra szétveri az ajtót. Ganésa!, ugrik be a név. Boldog vagy, és nézed a kintről beömlő világosságot.

Kicsit mindenhez értek, a semmihez pedig nagyon… – mondogatta a leíró egyik (képzelt) alteregója, aki ebben a pillanatban egy pultos hölgynek az alábbiakat szavalja:
Átvéreztem magjaim összes kínját, s ültettem magamnak sok „díszes” Nimfát… Sejtelmes árnyékuk, érzéki légfuvallatuk, izgató mozdulataik, illatkipárolgásaik alatt fejlődnek majd az újabb szatírok (Pánok), egy új mitologikus-misztikus nemzedék ifjú sarjai…

Dicsőség a magasban istenünknek,
megtettük, mire kértél, jó uram,
mögöttem ím a cepelő sereg,
s hozzuk, igen.