A híreket ezúttal is, mint mindig, Annamari hozta. A legfiatalabb lévén, ő jár fel leggyakrabban, csaknem naponta a városközpontba. Ő a közösség mindenese, postása. Hozza-viszi az üzeneteket, meghallgatja a pletykákat, alaposan szemügyre vesz mindent és mindenkit. Hosszú, ütemes léptekkel jár, karjait lóbálva maga mellett. Évek óta ugyanazon az útvonalon halad.

Költő a reptéren (egy elázott térképen). Rajta két vörös ing, egy fekete-fehér pöttyös kendő, két fekete zakó, a zsebekben például François Mauriac 1923-as fikció-regénye, a Genitrix, és Alfred Jarry 1902-ben készült műve, a sötéten humoros, eszementen erotikus és tudományos-fantasztikus: Le Surmâle! E könyvet a leíró régebben magyarul: A Szuperhím címen olvasta. A párizsi példány egy szajna-parti antikváriustól származik, a múzsa ajándéka…

Fél éjszakán keresztül kerestem a szavakat, hogy leírjam, amit tegnap tapasztaltam. Nem tudok aludni, mert zúg a fejem. A gőz még mindig nyomja az agyamat, az orrom tele szagokkal, s a férfibeszéd, amit ott hallottam, semmihez sem hasonlítható.

Megannyi magasztaló, jóleső kritika érte az utóbbi időben a szakma részéről. Például, hogy éltes kora ellenére még mindig milyen nagy lelkesedéssel foglalkozik kiskorú gyermekek pszichoanalízisével. A magyarázat pedig egyszerű, mosolygott magában. Imádja őket. Mindig elérzékenyül, amikor búcsúzáskor egy hálás kis kéz simul a ráncos tenyerébe. A bársonyos, puha ujjak érintése az igazi fizetség.

Orvos volt, ha nem is volt hivatalos engedélye, évtizedeken át sokakat meggyógyított. A kutyát se érdekli, élünk-e vagy elrohadunk itt, a favelákban, egyedül ő törődött velünk. Gondoskodásáért nem fogadott el semmit cserébe, kivéve, ha valamilyen növénykülönlegességet hoztak neki az esőerdőből. Emlékszel, mennyit tanítgatott minket a növények latin neveire…?

Történt az Úrnak 2021-es esztendejében, az anyamagyar fővárosnak a szűvében, pontosan abban az évben, amikor az egész világ majdnem megkrepált egy hitván vírusban, s akik megmaradtak, azok úgy meg vótak jedve, hogy házból egy kerek évig ki se búttak.

Megesik, hogy kutatni kezdesz a kedves halottad holmija közt. Amit nem tartasz meg belőle, azt úgyis mind ki kell dobni vagy elégetni. Igen, van, amit nem elég kidobni. Ha túl sok fotó van, képtelenség az összeset tárolni, de szemétbe se kerülhet, mert még visszaél vele, aki megtalálja. Mégiscsak olyan valakinek az arca van rajta, akit szeretsz, és akit a halála után is meg kell védened. Meggyújtod vagy összetéped a régiek arcát, hiába fájdalmas látvány, ahogy közben bámulnak rád. Egy kicsit olyan, mintha élő embereket semmisítenél meg.

A frontvonalról írt beszámolók mellett egészen Görgey halálának híréig ez az eset szerepelt a legtöbbet az újságokban, azonban az egész leginkább csak amolyan politikai allűr volt, hogy az ország veszteségeiről eltereljék a figyelmet, és helyette az első sorozatgyilkos felé forduljon a közérdeklődés. Még azt a Karinthyt is ideküldték, akinek egész Budapest itta a szavait, a vicceitől pedig metrószerelvények visszhangzottak…

Mikor Sándor másodszor megszületett, halandó ember volt, a fájdalom rokona, a halál vőlegénye, és mindenki Sanyinak szólította. Nem emlékezett rá, hogy Trónkerülő Dalfelhő volt. Az volt a dolga, hogy rettegjen, vágyakozzon, és közben ordítson, suttogjon, vagy énekeljen, mint minden gyermek, asszony, férfi és öreg.

Leművésznőztek a faluban a munkások. Gondolom, a szom­szédoktól hallották, hogy előadásokat is tartok.
Aztán volt olyan karakán az egyik munkás, hogy megkér­dezte:
– Milyen iskolát végzett maga, hogy művésznő lett?
– Színművészetit.
– Itt valahol a megyében? – méregetett csodálkozva. 
– Nem, Kolozsváron.
– Kolozsvááárooooon?
Paff. Ilyen messze már nem tudott követni képzeletben, lehet, hogy sose utazott odáig. Pedig csak itt van, ehelyt.

A hangulat és a kimerültség szintjei kis szigetekre szivárognak, vagy platános kocsmaudvarokba, kőlépcsőkre települnek, elterülnek… Szédülten terjeng a delejezett kora-délután. Kissé minden – s mindenki élő-holtként bolyong…

Végigsimítottam a kezén a könyöke hajlatától egészen az ökléig, erre elengedte a villát, és a karját sóhajtva az asztalra fektette. Később megtudtam, sosem evett még halat, irtózik és undorodik tőlük, s hogy kikérte, csupán pillanatnyi szeszélyének volt köszönhető.

Semmi okuk izgatott hangokat kiadni vagy izzadságszagukkal idegességet kelteni a kollégákban. Hé, csendet! A kísérleti program emberbarát, az emberi psziché viszonylagos ismeretében készítettük elő, ezért a kiválasztást és begyűjtést követő első programpont az alanyok megnyugtatása. Újból kérem önöket, ne verejtékezzenek, ha nem akarnak feszültségteli kapcsolatot az őrző-védő kollégákkal.

A férfi hirtelen elhallgatott. Meg akarta kímélni feleségét a rátörő fájó emlékektől, amelyek polipként fojtogatták. A félresikerült születésnapról, amikor Fruzsi leejtette Apa tortáját az égő gyertyákkal… a félbeszakadt balatoni nyaralásról, ahol a húga a szülői tiltás ellenére magába tömött legalább öt gombóc fagyit, aminek torokgyulladás, orvosi ügyelet és gyors hazautazás lett a vége.

Próbálta elképzelni Bárdos Esztert, a menő, nagyszájú, felszabadult lányt, aki kihasználja a szülői hátszelet, aki mindenből a legjobbat kapja, aki elegáns és divatos, aki egyetemre készül (igaz, hogy első évben a felvételije nem sikerül, de azért továbbra is tényként kezelik a családban, hogy egyetemre fog menni). És akkor…? Miféle bűnt követhetett el?, morfondírozott olykor.

A képen egy akt, szénrajz. Ahogy kihúzta a vásznak mögül, máris elkenődött rajta a szén. Megtámasztja a rajzot, saját ujjlenyomatát is látja a kép szélén. Az akt feje nagyon vázlatos, nem tűnik ismerősnek. Petra sosem állt modellt. Gallusz felemeli a rajzot, el akarja tenni, a nő a férfi kezét nézi, az mindig tetszett neki, és a képen ekkor veszi észre a modell ismerős kézmozdulatát, az részletesen kidolgozott.

A mondatok szó-törmelékei ezen pillanatokban bogarakká változtak, a fal másik oldalát gáznemű erők bomlasztották… A tágulások egyelőre erezetnyi kis lüktetés-repedések voltak, de a fokozottan módosuló idegi hullámok bármire képesek – így érezte egy másik (áldott állapotú) leány…

A következő balekokhoz már úgy mentünk, hogy én adtam a górét. Kiálltam eléjük, és belecsaptam a lecsóba. Egy póló meg egy farmer volt rajtam. Persze szerezhettünk volna nagyestélyit is, de az igazi menők nem olyanba öltöznek. Egy puccos étteremben is az a leggazdagabb ürge, akin melegítő van.

Három nap gondolkodási és önmarcangolási idő után dr. Rotács beütötte Tuli Piros kódjait, és visszaköltözött a jócskán, többször is kisuvikszolt, hipóbüdös kétnégyzetméterre. Nyugalma hajnal ötig tartott, amikor is a vérmes Málinkóné önkéntes őrjáratot folytatott a cselédlépcsőházban. Hogy, hogy nem, volt nála egy megafon, egy zseblámpa, és hátára kanyarítva a felmosó mop is rendelkezésére állt egy teleszkópos rúdon. Már egy emelettel korábban megérezte a penetráns, hipót legyűrő szagot. Orrcimpája és pupillája kitágult.

Az Ezüstfarkas. Amikor először kellett volna találkoznunk, nem jött el, később kiderült, lebetegedett, csak épp elfelejtette megüzenni. Ott vártam és ültem a támlátlan széken a kopott és füstös presszóban. Tudtam, türelmesnek kell lennem: hamarosan nyílik az ajtó, s belép ő. Még egy pohár, s talán itt lesz. Velem. Végül nem jött.