Magdi, amit tud, megtesz. Sztrongfild legszívesebben kimenne, attól fél, hogy vért lát. Magdi hangosan nyög, jelzi, hogy jön a következő fájás. Gertrúd arca dühös és kegyetlen lesz.
– Mit hörögsz? Nyomni! Akkor jó volt, mi? Most meg itt sopánkodsz? Ne szuszogj, inkább nyomd, mintha szarnál! Ki tudja, kikkel mentél még el ezen a mamlaszon kívül, itt e! Nem tágul, doktor úr! Ennek vasból van a pinája.

Esze Tamás, a tarpai jobbágy, ezekben az erdőkben várta bajtársaival Rákóczit hazatérni Lengyelországból. Rákóczi, csalódottan lovagolt át a beregi erdőkön, lápokon, mezőkön, s érezte, még nem bízhat ebben a mezítlábas, kaszával és tőrökkel felszerelkezett társaságban, szedett-vetett kíséretében. Nem is igen értette a nyelvüket, közvetlenül alig tudott velük szót érteni. Beszélte ugyan saját anyanyelvét, a magyart, anyjával, Zrínyi Ilonával, s magyar nevelőivel magyarul beszélt gyermekkorában, de miután 1688 januárjában Munkácsot kétévi ostrom után bevették a császáriak, nővérével, Juliannával együtt a bécsi udvarba került, és hamar elszokott a magyar nyelvtől. Anyjához ritkán engedték az ekkor tizenkét éves Rákóczit.  

Ha volt egy könyvvásár a faluban, mindig azokat a könyveket kereste, ahol Krisztus arcát láthatja. Amikor összeszedtük a holmiját, Krisztus arcok néztek rám a képeslapokról, a brosúrákról, a borítókról, a festmény reprodukciókról, a fénymásolatokról, hol szelíden, hol elmerengőn, hol szenvedőn, hol szigorúan, hol szomorúan.
   Magam elé idéztem a mi Urunk, Jézus Krisztus letartóztatását a Gecsemáné kertben. A tanítványok alszanak, míg ő az Atyához fohászkodik.

Bestseller: A zellerfélék családjába tartozó, nagykönyv-vásártelepeken szinte mindig megtalálható friss zöldségféle. Elsősorban éretlen olvasók megfőzésére alkalmas. Nyers fogyasztása ízlésrekedést okozhat.

Ezután apám autót cserél a telepen, nagy fekete Volgát hoz el. Holnap után Pestre, a mezőgazdasági minisztériumba viszi a tsz elnököt, ahol tévedésből szalutálnak majd a díszszázad katonái a bejáratnál, mert azt hiszik, a miniszter érkezett. Az is fekete Volgával jár, amit később szocialista limuzinnak nevezünk.  

– Ájj! Ott maradtok, ahon vagytok! Körbe vagytok véve! – hangzott a fák alól.
Ákos állt ott egyedül, a csősz. Nem vettük észre, ahogy nesztelenül odasántított, merthogy sánta volt, nyugodjon békében. Először megijedtünk, aztán látva, hogy Ákos ide-oda topog, és nem tudja eldönteni, melyik fához menjen, fürgén leugráltunk, és heten öt felé szaladtunk. Nem hoztunk szégyent legendás békebeli elődünk, Rideg Sándor tehénpásztorára, a híres neves Regős Bendegúzra. 

Megint a termita dombon helyezkedtem el. Nemsokára aztán megint félre kellett vonulnom. Vártam a hajtás megkezdését jelző tülkölést és azután következő hajtólármát (most az egyszer meghagytam nekik, hogy tömegben menve és zajjal, tülköléssel menjenek, ha mennek, de ezt természetes nem tették) de e helyett jajgatás riasztott fel. A termita dombhoz rohanva, látom, hogy tőlem kb. 300 lépésre, a széjjelrebbent emberek közül egy óriási bivalybika egy emberemet szarvára vesz, földobja és neki akar látni, hogy áldozatát összetiporja. Gyorsan a támadóra lőttem. Tompa golyó beütődés nyugtázta a lövést, a bika egy kissé összeroskadt és áldozatát otthagyva, Uschangi felé lépdelt. Még egy lövést küldtem utána és ennél is hallottam a lövés bevágását.

Korabeli írások tanúsága szerint az ország összes földmunkása megfordult itt, és aki egyszer itt járt, nem vágyott még egyszer vissza. Mégsem haladtak, s a tervezők meg a kivitelezők nem tudták tartani a határidőket, folyamatosak voltak a csúszások. Ezért Németországból rendeltek egy 160 lóerős, 160 tonnás nagyteljesítményű gépezetet, ami 1928 márciusában kezdte el a kotrást. Mérnöki és logisztikai fantáziám hiányossága az oka, vagy egyenesen, teljes hiánya, meglehet, de el nem tudom képzelni, hogyan szállították ide azt a monstrumot, amikor is, mai napig messze elkerüli a vasútvonal Kóródot és környékét. 

A Tisza másik partja szovjet felségterület volt. Akkor még nem tudtam, de nem is értettem volna, hogy a két világháború között Csehszlovák, előtte egy évezredig magyar, majd rövid időre megint magyar a második világháború idején, aztán szovjet, végül meg ukrán. Ami igazán zavart, hogy odaátról magyarul kiabáltak át hozzánk, s éreztem, bár még nem tudtam, hogy itt valami baj történhetett egykor, hiszen a túloldalon azok ott magyar falvak a mai napig. Zavarbaejtő volt gyerek számára a helyzet, nem emlékszem olyan felnőttre, aki ezt a valóságnak megfelelően képes lett volna elmagyarázni, bár olyan is alig akadt, aki érdemben válaszolt.

Megkérdezték Széchenyit,
milyen jövőt eszményít.
„Úgy, mint Kossuth kigondolta,
csak épp fordítva gombolva!"

Virrasztásra, ha nem esik az eső, kiviszik a ház felső udvarára. Ott gyűlnek össze a hozzátartozók, rokonok, szomszédok, barátok, ismerősök, falubeliek. Akárcsak a református templomban, külön, egyik oldalt a nők, másik oldalt a férfiak ülnek. Kijelölt időpontban meghúzzák a harangot, mely jelzi a hazaszállítást, a virrasztásra hívást, és a temetést. Megjelenik a tiszteletes és a presbiter, zsoltárok hangja árad szét a csendes, csillagfényes éjszakában, itt a közös gyász ideje.

Egy fárasztó, lélektelen nap petyhüdt estéjén Laska Lajos úgy érezte, elege lett párjából, helyzetéből, egyáltalán: mindenből és mindenkiből. Ezt csak egyféleképpen lehet orvosolni, döntötte el magában: bujdosással. Mégpedig azonnali bujdosással. Szóval, Laska elhatározta, hogy hagy csapot-papot, asszonyt, munkát, s agyő. Igen ám, de előtte illik röviden tájékoztatni – bár a feleséget – a miértekről. Laska előkeresett egy fehér papírlapot, s nekifogott. Sorolta sérelmeit, bántalmait, megaláztatásait, problémáit: ezernyi volt belőlük.

Ez a Pinkóczy szerette a piát, így hát nem is sokáig maradt meg a faluban, mert ugye, a részeges lelkész sehol sem lehetett hosszú életű. A kocsmáros, Kálmán bácsi, nagydarab, erős, határozott ember volt, ha kellett, egyszer-egyszer fel is pofozta a lelkészt, védve az asszonyokat, a feleségét és az anyósát. Úgy mondták, egy-egy részeg dorbézolás után kezet emelt rájuk. Olyankor aztán persze, amikor Kálmán bácsi védelmükre kelt, lelkészhez és férfihez nem méltó módon rimánkodott.

Ők azok, akiknek helyenként és időnként a rendőrséggel is akadt dolguk, mert ittasan állítottak be a kollégiumba, mert a kalauz többszöri felszólítására sem hagyták abba a hangoskodást, a randalírozást a vonaton, vagy, mert egy koncert, egy buli után garázdaság vétségéért kellett felelniük a fakabát rendőrtisztek előtt. De ők voltak azok, akik fekete bakelit lemezeken és fehér magnókazettákon a nagyvárosokból hazahozták az István a királyt, az Eddát, a P. Mobilt, a Korált, az Omegát, Hobót és vele a Rolling Stones-t. És ők voltak, akarva akaratlan, akik átörökítették ezeket a zenéket generációs almomra, köztük az olyan tátiszájú kissrácokra is, mint jómagam.

Aztán egyszer esett az eső, mikor leadás volt és Etelka néni nem volt otthon, de Tibi bácsi bevitt engem a konyhába, ettünk vajas mézes kenyeret és beszélgettünk és megdicsért, milyen okos kislány vagyok. Elmeséltem neki, hogy szoktunk a babával játszani és akkor bementünk a babaszobába, felültetett az ágyra a baba mellé. Kérdezte, hogy milyet szoktam játszani, mondtam, hogy királylányosat, de ő tud egy jobb játékot, azt mondta. Vetkőztessük le a babát, nézzük meg a ruháit.

Faludy György: Pokolbélien víg, kiváló magyar költő a XX. század második feléből. Zsenialitását mutatja, hogy akárcsak Einstein, ő sem viselt zoknit. Hatalmas alakja kilóg a magyar irodalom történetéből.
 

Szatmár nem csak földrajzi terület, amit háromfelé szakítottak, akár a királyi Magyarországot a török időkben, hanem szinonima, vagy ha úgy tetszik, allegória, a hűség allegóriája. Nem felejteni el, kik vagyunk, honnan jövünk semmilyen körülmények között. A regény onnan indul, és visszatér oda. Rámutat és érzékelteti, aki elfelejti, honnan jött, kiktől származik, az csak hadoválni tud, bármilyen jól felépített, jól hangzó retorikával, bravúrosan teszi is, arról, hogy mi Budapest, mi Magyarország, benne és kívüle a nemzet, a magyarság, mi Európa, s hogy ez mit jelent nekünk - fogalmazza az író a regény elé készült interjúban. 

Kálmán Mari első regénye, a Talyigás Irma és az Ürdög, a kortárs magyar szépirodalom egyik nagy meglepetésének ígérkezik az idén, mivel  ilyen bővérű szatíra a magyar vidékről ritkán és egyre ritkábban születik. Lehet, hogy rosszul tudjuk, s a magyar élet mégsem a plazákban zajlik. Talyigás Irma története igazi magyar saga egy isten háta mögötti faluban született lányról, aki postáskisasszonyi hatalmával élve tapos el mindenkit, aki karrierjének útjában áll, mígnem találkozik  valakivel, aki nála is erősebb és kíméletlenebb. Irma figurája példabeszéd közelmúltunkról és jelenünkről. De az írónő sorsa is példáz valamit: az életben a dolgok nem mindig a megszokott sorrendben követik egymást. Kálmán Mari ősz hajú sokunokás nagymama, akinek első regénye csak most jelenik meg, de további három vár kiadásra, mert a felfedezések csak addig maradnak a levegőben, míg meg nem történnek... 

Bíbor palástja csusszan a vállán, rezdül a gondolata, homloka ráncolódik, villan a levegő, dörög a hangja, dörög minden körülötte, le-fel jár. Ostorcsattogások istenítéletként, ahogy röpködnek szájából a szavak, vészeket hirdetve épp vagy felmentést adatva lenge szél fúj lábai előtt. Virágkoszorúban a színpad légköre körülötte, az ágak közt méltósággal lépked.
Egyszer csak tűzcsóva hull a színpadra.

  Megkérdezték Teller Edét:
„A magyar meg miféle nép?”
„Megbecsüli nagyjait az, kerül szobor, oltár
mindjárt, mikor külföldön vagy, vagy nem vagy, csak voltál."