Vége lesz majd mind a tudásnak. Elvész várt palástod.

alaktalan jelek mindenhol, korán van még az  elmélyült íráshoz.

Kórterem. Csend, csak a műszer jelzi ütemes kattogással a szívdobbanást. Rákban haldokló nő a családja körében. A csukott ajtón kopognak. Anélkül, hogy bárki megszólalna a bent lévők közül, benyitnak.

Képtelenek fejüket kiemelni az egyenletből, tekintetüket egymásra emelni, kart nyújtani oldalra vagy felfelé. Hiába haladnak el olyan közel egymáshoz, semmi nem történik. 
Körbeöleli őket láthatatlan közöny. A lámpa zöldre vált.

pedig én azért születtem, hogy egy fát
szeressek, mondom Szókratésznek,
és most ebben a fában lakom,

A valóság tagadott szövet, nem beszél,  a szag ordít helyette is. Ma dönthetsz, parfümözöd-e, vagy szemed köré csavarod a sötétben.

az alternatív megoldások művésze vagy, ha nem erre, akkor arra, ha nem így, akkor úgy, de megmented az tiéidet, ebből nem engedsz, nincs olyan helyzet, amit fel ne vállalnál,  szint, mely alá le ne süllyednél értünk, miközben végig tökéletesen önmagad maradsz.

Én vagyok a Békesség, nem hamis békesség,  amit az esti sorozat kínál, vagy a bőröd alá szúrt lebegés,  nem a pszichológusodnál tanult  életindulód dallama vagyok,  olyan békét adok,  hogy sosem rágod többé a körmöd. Fehér ruhát adok rád,  amin kék szalagok lógnak.

Fall Dóra abszurd humorral teli kisprózáját ajánljuk hétindító debütnek.

a hiúság absztrakt művészeti motívum hihetetlen érzékenység szükséges hozzá

Közös hallgatásunk felrázandó,  Mielőtt egymás szavait elfogyasztanánk.

Álmodtál már a gyerekkori házzal, a kerttel,

Már nem félek a tekintetedtől, álmomban csak magam vagyok, hagyd  aludni magadat is, és sűrűn kérj bocsánatot.

A halál az élők múzeuma. Bugyorrá  süllyed a szép.

Hagyományok, munka, hit és szegénység:
nagyapámék pontosan így mesélték.

Mindenki a bűneiért vezekelt.
Hiéna árnyékában haldokoltam,
néha pislákoló fényem észrevetted.
Magzatburokban ragadt szerelem.
30 ezüst mindenkinek.

Tanulnom kéne még ezt a szerpentines utat feléd a megvezetett várakozásban.  

Két énem vív háborút. Egyik félholt, vérszagú. Másik hitehagyott, elmebajos.  De csak egyik lehet a győztes. Vajon az ördöggel esketnek meg? 

Felkelek, a szünetnek vége,  asztalomhoz ülök, laptopom felnyitom, csak a képernyő világít.  Véget ér a kitartott idő.

Állunk a mezőn. Egymástól távol.  Épp olyan messze,  hogy egészen magadat se lásd.