Hallgat a világ. A pápai vizekre olvadó csend ül.

Leheletem szókristályokká fagy, lebeg az éter őszi ködterében.

tovább emelkedik a hőmérséklet

itt csak a pusztai szelek járnak

lángosarcú emberek országa tompán türelmesek  mint a büfék előtti sorok

Soha életemben nem izzadtam még úgy le, mint abban a szekrényben. Na, nem mondom, a kuporgás sem volt valami kényelmes, de a hőség kikészített. − Szúrja az oldalam a magassarkúd – suttogta Márk, akivel együtt próbáltam levegőhöz jutni. − Melyik? – kérdeztem vissza. − Szerinted látom? Az, amelyik, ha így folytatjuk, csak a vesémmel együtt lesz hordható. − Ne törd ki a sarkát, kérlek. Bár semmit sem láttam, biztos voltam benne, forgatja a szemét. Engem is zavart a helyzet, de nem volt mit tenni, várnunk kellett.

Remegjenek a cinkék, ha a vadság átvirrasztja az évszakváltást

Háború van megint, háború, de már nem távol, Sanghajban vagy Mandzsúriában, de Aleppóban, Damaszkuszban, s most már Ukrajnában is, s ki tudja mikor lázad újra Seine-Saint Denis[1], vagy zúdítja mocskát az utcákra Baltimore, Minneapolis.

Grafittal írtak az égre, és lehazudták a csillagokat.

a madarak egyenlő társak az éggel             bármikor itt hagyhatják                         ezt a hajnalkortyot

2004-ben született Szegeden. Jelenleg a szegedi SZTE Gyakorló Gimnázium tizenegyedikes diákja. Az online oktatás alatt kezdett el szépirodalmi szövegeket írni. Ez az első publikációja.

Éjjelente felhúzom a fekete bőrkesztyűt: – pontosan negyedóránként aranyszínű zsinórt bogozok a cigarettára és az ujjbegyekre.

hallgatott a mély, az ég, csak a meggyvágók süvítették: te ültél

2003-ban született Győrben. Jelenleg végzős a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban, célja a Corvinus Egyetem gazdaságinformatikai szakja. Ez az első publikációja.

Nem beszéltünk egy nyelvet. Mármint szó szerint. Nem a legcsodásabb felállás, ha az ember a saját unokatestvérével akar diskurálni.

De a számonkérést csak elképzelem, a helyzet nem közelítette az életveszélyt, és amúgy is lefitymálón mondhatná: a haldokló ijedtsége gyorsan elmúlik.

Parttalan óceán vagyok, se kezdetem, se végem, és ebben a végtelen mindenségben, támasz nélkül, elveszek önmagamban. 

Azt álmodom, hogy együtt hervadok el  az útszélre nőtt virágokkal.

Tarpai Zsófia hangosverse

mikor az éjszaka ujjai kopognak a tó gyöngyöző felszínén, csendesen olvadok el a feketeség méhében, a holdsugár gyémántló, hideg lehelete alatt.

Álmomban fehérek csak a virágok, a ruhám vagy, a ruhámon a hó, érként futsz végig bőröm alatt, vérkeringésünk égre feszített konstelláció,

Az özvegybe őszvágy vegyült, múlni akart a fákkal, összeaszni, ő egy szilvamag az avar alatt, igen, ezt akarja elmondani a novemberi barnában, pici szilvamag-hangján a vastag avar alatt, csak úgy magának.