Amikor megkaptam a felkérést az Irodalmi Jelentől, hogy írnék Székelyhidi Zsolt munkásságáról, hirtelen kinyílt az emlékezet ajtaja, eszembe jutottak régi dolgok, amelyek eddig is megvoltak bennem passzívan, de most a hívó szóra megelevenedtek. Hát persze, a Miskolci Ifjúsági Diáknapok a miskolci Ifiházban, diákirodalmi pályázat, ahol zsűritagként működtem közre! Izgalmas, ugyanakkor hálátlan feladat a zsűrié. Izgalmas, mert az ember reménykedik, amíg rostálgatja a homokot, hogy végül aranyat talál.

Székelyhidi Zsolt író, költő, fotográfus, zenész, aki reneszánsz mesterként alkotja meg korunk arcképcsarnokát. „Az arc érdekel. És aztán, egy kicsit messzebbről szemlélve, a hozzácsatolt test. Az apró hibák, egyenetlenségek, a pórusok furcsa lukacskái. A hajlások, tekeredések, gyűrődések, húzódások. És a végén mégiscsak az ott rejtező szépség. A részletekből kibontakozó, de egészében csak azért is láthatóvá váló tünemény. Ezt felfedezni az arcban. A testben. És megmutatni.

Fotó: Bibók Bea

A fölöttünk
álló valóság
kiterjedése innen
elképzelhetetlen.

Székelyhidi Zsolt a kortárs irodalmi-művészeti élet egyik legszínesebb alkotója, akinek szöveg, zene, kép, fotó és performansz egyazon világ összetartozó részei. Az utóbbi időben leginkább a szöveg és a fotó határozzák meg a napjait. Műfajokról, az egyiktől a másikhoz vezető utakról és persze személyes ösvényekről is beszélgettünk az idén októberben ötvenéves költővel.

Föld
a gyomrom,
ég a hajam,
tüzel
a homlokom.

Csornyij Dávid nemrég az Irodalmi Jelen debütdíját vehette át az Aradon tartott díjkiosztó gálán. Az elsőkötetes költő felkavaró verseiről, az álmokról és a nehezen visszahozható gyerekkori emlékekről, az Istennel folytatott versdialógusáról, Beregszászról és olyan fontos hobbiról, mint a főzés vallott Varga Melindának.

ébresztőre időzít a félelem.

Fél éjszakán keresztül kerestem a szavakat, hogy leírjam, amit tegnap tapasztaltam. Nem tudok aludni, mert zúg a fejem. A gőz még mindig nyomja az agyamat, az orrom tele szagokkal, s a férfibeszéd, amit ott hallottam, semmihez sem hasonlítható.

Történt az Úrnak 2021-es esztendejében, az anyamagyar fővárosnak a szűvében, pontosan abban az évben, amikor az egész világ majdnem megkrepált egy hitván vírusban, s akik megmaradtak, azok úgy meg vótak jedve, hogy házból egy kerek évig ki se búttak.

Létezik már a karanténirodalom fogalma? Mindent fölcímkéző korunkban hadd létezzen csak, és mivel minden olvasó pontosan érti, mire gondolok – elvégre az utóbbi években is ezen bolygón élt – a definiálgatást mellőzve beszélgessünk inkább arról, mire is jó ez nekünk.

Milyen volt Székelyföld a világjárvány idején, hogyan gondolkodnak egy kis faluban a pálinkafőzdébe betévedő fehérnépekről, a kaszát ragadó színészről, az egyéni előadóművészből hogyan lesz író – a hónap alkotójával, az első tárcakötetetével debütáló Zorkóczy Zenóbia színésznővel Juhász Kristóf beszélgetett.

Leművésznőztek a faluban a munkások. Gondolom, a szom­szédoktól hallották, hogy előadásokat is tartok.
Aztán volt olyan karakán az egyik munkás, hogy megkér­dezte:
– Milyen iskolát végzett maga, hogy művésznő lett?
– Színművészetit.
– Itt valahol a megyében? – méregetett csodálkozva. 
– Nem, Kolozsváron.
– Kolozsvááárooooon?
Paff. Ilyen messze már nem tudott követni képzeletben, lehet, hogy sose utazott odáig. Pedig csak itt van, ehelyt.

Mohák álmodnak nyelved alatt.
A városra fátylat lélegzetünk terít.

Borges, Hemingvay, állatok antropomorfizálása, szerelmes versek, levélregény, performantivitás és kortárs irodalom – kulcsszavakban erről beszélgetett Kovács Újszászy Péterrel, aki ősszel az Irodalmi Jelen debütdíját vehette át, Ferencz-Nagy Zoltán és Lázár Kinga.