Joe Dassin – Indián nyár

tél volt régebben ilyenkor, fehér kupacok gyűltek a
mellékutak mentén, hajnalban ástam ki a kocsit a hóból,
izzadtam a hidegben, rossz idő nincs, csak rossz ruházat, az
enyém rossz volt nyáron is. a hó kiment divatból, földanya

Nem nyugtatja meg menta vagy bogyó: mert mindnek lecsöppent harmata a csontjáig mar le éjszaka.

Idézőjelbe raktalak, míg te engem zárójelbe. Időnk pihen, fáradt vacak, mindenünk papírra vetve.

Jöhetnek az igazi sikolyok,
a test megfeszítése,
a karmolások,
a szorítások,
majd az utolsó nyögést követően
az elernyedés,
a nyújtózkodás
és a mosoly,
mintha a legédesebb
álmodból ébrednél fel,
mintha a nevedet sem tudnád,
mintha hálás lennél,
ami igaz,
hiszen ő legalább megpróbálta,
vagy úgy csinált.

csontjaival már meszet oltott
az idő.

„A Nagy Medve az égben,
egy szív-báli barátom
sorsom egy csillagképből
követi messzelátón.”

A versek alatt kis és nagy szerelmek Meg óceánok és újra programok Takaróját mindig lerúgja a gyermek De asszony vagy férfi lesz mire újra betakarod

Most eső esik, eláznak mind a hattyúk. Minek is mondom? Meghaltál. Hagyjuk.

És ki játszik a zongorán
a fehér lábú fák alatt?
Te kísértesz? Vagy ők, a holtak?

Megkérdőjelezett madár vagyok. Két lábon járok hidegből melegbe, északról délre... és a többi. Egyetlen tollammal verset írok egeken túli végtelenre – se haszon, se kár.

Vad, vérszívó gépek dübörögnek,
vaslelkű apagyilkos rokonok
habzó szájjal kiabálnak.

Visszavárlak, visszavár,
Pápua vagy Kolozsvár,
ha vetkőznek a hajnalok,
a csillagokra hajolok.

Nem hiszem, hogy könnyű géz az álom, és begyógyítja a nehéz sebet. A gondolat csupán egy villanás, ha elillan, a nyomát ütheted.

Valami görcsbe rántja az egész tested,
gerinced kicsavarodik, a csikket elejted,
ahogyan két hatalmas szárny tör elő
a lapockáid közül, végighasítva a bőrt,
húst tárva fel, alatta csontokat.

Esztergom keresztutakhoz vezető út. A szerelem pedig azért feltámadás, mert az ölelés kétszemélyes kereszt.

A fiatal nő elejétől fogva
mosolygott egy előre jól kitervelt,
mocskosul ádáz és tökéletes pózban.

hidegvérrel ölném meg
a világ összes adventi koszorúját
afféle áldozatbemutatásként
ha lenne kedved velem
feltámasztósdit játszani
mint Lázár és Jézus

hószíve van az égnek.
dobol a csend a padlón.
az égősorok kiégnek.
a mennyből leszállnak
a ködarcú angyalok.
és betemetik végtelen hóval
a vért és a könnyet.
a könnyet és a vért.
mell alatt dobog
a hószív.
az Isten tenyerén
felhővonalak.
az apámnak már
naparca van.

 

Ott ült anyánk hajának illatában a szobánkból hozott bűvös bergamott, mikor elszikrázott a láng, mint az áram, s nagypapa szíve végleg megfagyott.

nincsenek lángolások, csak apró lángnyelvek, melyek összeadódnak, nincs eső, csak esőcseppek, nincs hó, csak hópelyhek, nincs sivatag, csak homokszemek, nincs galaxis, csak csillagok