A Szamos partja néma és rideg. A fodros víz felett emlék siet.

ha felhergeled vagy félrekacsintasz, akár Minotaurusz a szűz lányok hamvas keblét, elevenen tép szét.

A folyamatos jelen, olyan akár a fotográfia.

az Isten tenyerén ülnek,
illatos és hófehér szívük van,
mint a hóvirágoknak,
és meghajlik lábuk nyomán az ég.

Látom, amit felkínál a látomás, törvény, szív és fogalom.

Köröttem űr és napkorongok,
Anyáméval együtt dobban szívem.

A Kultúra kész életveszély hát még a Kultúra-túra a Szépséges Szirének énekében.

A besugárzott üröm pedig növekszik tovább. Az idők végezetéig. A Geiger-Müller számláló diszkrét ketyegése közepette.

szánkót akasszunk a szíveinkbe,
és madárrá változzunk,
csőrünkben elhozzuk a telet északról,
és elrejtsük az etetőkbe.

A türelem nem oldja fel a szív segédigéit. Nem állít az elmerülő szavaknak katedrálist.

Az emberek belefagytak a házak árnyékába.
Még láttuk hamvaikat a füstbe burkolt fák között.

Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem.

senki sem éhes a szóra de kívánja a kimondhatatlant a feltörő öröm ízét a koriander illatát a tüzet a lázadást a pillanatot amikor nem kell megalkudni senkivel és semmivel

A megváltás egy örök pillanat - Az Irodalmi Jelen húsvéti szonettkoszorúja

A teraszról ráncos emberek nézik,
ahogyan szép lassan fiatallá növök.

tűzvirág nyílik bőrén, öle a Vezúv, Héphaisztosz műhelyében készült,

„Hinnem kellene a másvilágban,
holott épp az a bökkenő,
hogy még ebben a világban sem tudok hinni "

Törvényt bont a kényszer, lerántja leplét a valóságról, kitakarja vézna testét,

Most már csak a mű lehet következetes, a belső viszonyok mit sem számítanak,

Mária sírása.
A széthullott időben is ott lesz.