az előző pillanat
nem örökre eltűnt idő
hanem örök jelen
melyben világok sorakoznak

Csokrot kötsz, amelyet aztán nőnek hívunk.
Kirakatba teszel. Kitéped hajamat,
vágyaimat, kacagásomat,
hogy fölismerd a női seb illatát.

A szél visszafújja kitépett hajamat.
Belé fonod színes álmaimat, ráncaimat.
Nőbe zársz, melyet kirakatnak hívunk,
és már nem ismersz meg engem.
Megfakult, vigyorgó önarckép.

kifogyhatatlan kedvvel mesél
hétfejű varrógépről

Hosszú combod, apró melled
Add, nekem add,
Férfi térdel, bele is hal,
Engedd magad!

Fölébe hajolnak a mulandóság sárga virágai.

Forgolódtunk a szélben,
lepedőnk volt a fű.

Lóg az égen a fáradt hajnal lába.

Épp a hét napjait gyakoroltuk anyámmal, 
mikor a vonat lihegve megállt Szombathelyen.
Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek,
szombat, vasárnap... Ma péntek van,
és közben diadalmasan bömböl a hangosbemondó:
Szombathely állomás! Szombathely állomás!
Dühösen felpattantam: ha péntek van, akkor
hogy a csudába érkezhettünk meg Szombathelyre?

Nyitott sírban fekszik. Fekszik csak csupán,
nem haldoklik. Nézi maga körül a világot,
nézi magát, és a márványozott koporsót.

Az ezüstfényű ragyogásban,
amerre nézek
fekete rózsák
vérben izzó vörös kemencéje.

Még köhög a város,
még reszket az ég fölötte.

megigazítja rajtam a kétségbeesést.
a karjával vesz méretet.

hatalmas háremet
szeretne magának,
ahol minden szerető
tudós vagy művész,
fele-fele arányban
nők és férfiak.

Futok hát, hercegem, én is pengeélen,
Marjon a sors ebei közül a szebbik,
Ha tud, s ha annyira nem talál mit egyen.

Ezer este múlik ezer estre,
a vérem csak hull, hull, egyre hull,
különös fantommal csatázom,
orvul gyilkol és kegyetlenül:
a láthatatlan Nagyúr.