Bámulatos az önfegyelme! Igaz, fel is emészti minden erejét. Mintha egy tele bőröndöt próbálna összecsukni. Csak a levegőben feszülő némasága, kapkodó mozdulatai, ahogy összeszedi a bugyikat, könyvet, sminkkészletet árulja el, milyen iszonyú küzdelem zajlik benne.

Vékony Róza csak egy valamit szeretett világ életében, azt a pár centit a férfiak nadrágjában, nem tehetett róla, tizenhárom évesen egyszer rányitott a bátyjára a fürdőszobában, aztán nem volt többé nyugalma, olyat akart, amit bátran megfoghat, tekergethet, ennyi jutott akkor hirtelen az eszébe, bezzeg a lányok az iskolában azt mesélték, ők az olyannal már mi mindent csináltak,

David az asztalánál ül és kottát ír. Lendületesen tintával, és ha lehetne lúdtollal. Napok óta tanulmányozza a parókás Vivaldi és Bach képeit, „Kopin „ is izgatja. Ő kompositőr lesz, hangoztatja sokadjára. A hegedűórák nehezen mennek, görcsösen szorítja a vonót, az akarat görcsével. A valóság terhesebb mint a képzelet világa

Már csak három perc? Már csak annyi? Gyere közelebb! Hogy bírok ki egy hetet nélküled? Hívsz majd? De hívjál! Már a vonatról hívjál! Vagy tudod mit, ne is menj sehová! De komolyan! Jó, jó, tudom, de olyan jó veled. A telefon nem ugyanaz. A skype sem ugyanaz. Most meg tudlak érinteni, most közel tudok hajolni, most érzem az illatod, és annyira szeretem itt a puha pihéket közvetlenül a füled mellett

A kör alakú iroda szódabikarbóna fehér falai ablak nélkül is ontották magukból a fényt. Se ablak, se lámpa. Tökéletes, szemet nyugtató fény. A szoba közepén vese alakú Ikea dolgozóasztal, kimondhatatlan svéd névvel, ami pacalt is jelenthetne.

Az első lépés

Kezdetben teremtette Isten a rendkívül sűrű, forró állapotú világegyetemet. Az univerzumot még hihetetlenül nagy energiasűrűség és a vele járó óriási hőmérséklet és nyomás töltötte ki, de Isten lelke lebegett a robbanást követően táguló és hűlő világmindenség fölött. Mindezt olyan szenvedélyesen, élénk képzelettel alkotta meg, hogy észre sem vette: eltelt az első nap.

Gyűlölöm a kirakóst, mondtam már? Gyerekkoromban mindig azt rejtegette számomra a Kinder-tojás sárgája. Mindenki, rajtam kívül, az aktuális figura-kollekció legújabb darabját kapta, én meg csak hétszer-hét darab, apró, lyukacsos lapokat. Mikor kipattintottam a sárga hengert és megláttam ezeket az undorító fecniket, könnyes szemmel szétszórtam a barna, virágmintás szőnyegen.

P. akkor igen rossz passzban volt, legújabb egyetlen, örök szerelme, sokadik Júliája, éppen elhagyta… pedig nagy szüksége lenne rá, ahogy így jön ki a nagy semmibe – ifjú akadémiai kutatóként, kinek javadalmazása csak hidegvízre futja, lakásból kirúgva, önmagát társadalomból kiebrudaltnak vélve, csapódó záporban ázva –, mondom, jön kifele a toxikológia ajtaján, heveny abususából kikezelten.

Mikor végre, hazaért az ördög, az ágyra dobta ezüstös irháját és kényelmesen elhevert a háromlábú pamlagon. Olybá tűnt, éjszakára megint elragadják gondolatait a doktrínák és a képzetek, hiszen mivel is foglalkozhatna esténként, ha úgysem alszik. Az elernyedt szemhéja alatt azonban más dolgokon morfondírozott. Olyan régen látta már Budapestet, talán a forradalom után csámborgott arra felé utoljára.

Talán a legkegyetlenebb dolog a világon, amikor ráébredünk arra, hogy nincs már egy szeletnyi sem a szívünkből. Elmorzsolt, lerombolt templomfalak a pitvar melletti kamrák, a főütőér ablakából nem süt már rá a fény az oltárra. A világi színdarab utolsó felvonásában már csak én játszom és ők… csak tapsolnak, bódultan kiabálnak nekem.

Egyszerre csak fényes gömb jelent meg a csónakázótó felett. Mintha percekre elvakított volna a napsugár visszaverődő játéka. Az utolsó emlékem, hogy valahová a kastélyfal közelébe hullott alá a csillogó golyóbis. Megtorpantam, azon tanakodva, hányan láthatták még ezt az égi tüneményt? Nem sok időt hagytam magamnak a töprengésre, az izgatottság meghajtotta a lábaimat.

Apánk rideg természetű, mogorva ember volt. Hogy testvéreim közül miért éppen velem tett kivételt mindenben, sosem tudtam meg. Húgomat és nővéremet már régen férjhez adta, mikor én még javában otthon lógattam a lábamat. S míg szegény nővérem a kicsapongó ura miatt panaszkodott feszt, húgom pedig a katonatiszt férjét várta folyton, vezetve a megcsappant anyagiak mellett a háztartást majdnem csak egyedül, én addig otthon kedvemet leltem könyvek olvasásában, s kellemes semmittevéssel teltek javarészt a napjaim.

Sebzetten, összekuporodva, némán zokogok. Hallgatom a szél játékát a redőnyön. Egyre vadabbul játszik. Mint ahogy a lelkemben is egyre erősödik a vihar. Már tombolok. Tombol minden gondolatom. Harcolok, miközben sebzetten, összekuporodva, némán zokogok.

Hátul egy szakaszon hiányzik a kerítés, nehéz drótháló van odatámasztva, az a kapu. Kívül akácos, azon túl a környező tanyák között nagy, árvalányhajas, hullámzó mezők. Ha a hálót elvonszolja, ki-be járhatnak a birkák legelni. Inkább ki, mint be, mert vissza sose akarnak jönni, ha meg terelni próbálja őket, csak azért is másfele szaladnak.

József K., ahogy szokta, pokrócot terített a hűvös betonra, mielőtt hasmánt ráfeküdt volna. Ócska pokrócot, amit otthagyhat, ha menekülnie kell. Aztán felkönyökölt, s úgy vette elő a turistazsákból, s rakta össze a fegyver darabjait. A távcső is helyére kattant. No, gyöhetsz – gondolta.

A Költő már a negyedik kabátot próbálta a belvárosi Second Hand üzletben. Az Eladónő készségesen vette le az állványról az ötödiket. A Költő asszony-lánya kicsit távolabb állt, de láthatóan hozzá tartozott.

A sarokban árnyak motoztak, míg az alkony halkan beosont a düledező kunyhó ablakán. Meda bosszúsan hunyorgott, az eltűnő fény még nehezebbé tette az amúgy sem könnyű munkáját. Egy apró hiba is az életébe kerülhet. A vipera idegesen tekergett a karján, de végül a csészébe köpte mérgét. Meda megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszaengedte a kígyót kosarába.

A gépgyárban megszólalt a délelőtti műszak végét jelző duda. Hangja végighömpölygött a fűtetlen üzemcsarnokon s Danit fülét is megtalálta, aki az utolsó simításokat végezte a munkadarabján. Gyorsan összesöpörte a fémhulladékot a gép körül, hogy a délutáni műszak tisztán találja, majd a többieket megelőzve az öltözők felé indult.

A tanáriban a szokásos kávé és nyomtatószag fogad.

Köszönök néhány kollégának és az asztalomnál lepakolok. Nincs első órám, de bejöttem dolgozatot javítani, mert otthon napok óta nem tudom rávenni magam. Hihetetlen, hogy mennyi ostobaságot tudnak leírni a kölykök, csak a fejemet fogom olvasás közben. A tanári lassan kiürül, mire megszólal a csengő, már csak néhányan maradunk.

Sütött a nap, és olyan ismerős volt a táj, a fák, a Nap melege, a csillámló Duna. Minden olyan mintha már ezerszer érezte volna ugyanezt. A nyugalmat, ami nem megzavarható, amiben nincsen semmi felkavaró. És éppen ez az, ami elgondolkodtatta, hogy kellene valami felkavaró.