Korábban érkezem a megbeszélésre, hogy legalább a pontosságomba ne köthessenek bele. Gyűlölöm a tárgyalóink szabvány-karosszékét, alig tudom magam belepréselni. Heti három kondit fogadtam meg újévkor. Nem jön össze. Szuszogós a lélegzetem, felkavarja a csendet. Biztos idegesítette Ritát is, de nem ezért költözött el. „Szünetet szakítottunk”, ebben benne van, melyikünk mire számít. Reggelente elfog a sírás.

Kálmán csak a szeme sarkából figyelte az asszonyt. Ha nem tudta volna, hogy ő az abból a naptárból, soha nem jött volna rá. Ha nem is értette teljesen, hogy miről beszél az asszony, azért megsejtett valamit belőle.

Amikor hétfőn reggel hét óra tizenkét perckor arra riadtam, hogy a nyitott ablakon át beáramló szellő fellapozza a fehér kisszekrényen hagyott újságot, még nem tudtam, hogy meghaltam. Pedig benne volt az újságban és még fel is lapozódott nekem, de soha nem érdekeltek a bulvárhírek, na jó, néha azért a horoszkóp rovatba belepillantottam.

Futok a busz után, már éppen kanyarodik, kezemben szatyrok, a válltáska is húz, a közhely nyomomban, jármű és férfiak után nem, én mégis, elérem, csúcsidő, rengeteg ember, hopp, ott egy hely, igaz, menetiránynak háttal, utálok hátrafelé utazni, jegyet lyukasztok, lerogyok.

Immanuel aznap végre leírta az utolsó szót, majd tanácstalanul álldogált egy kicsit, hogy a tiszta ész kritikája után, rögtön elkezdje-e a gyakorlati észt osztani, vagy inkább sétáljon egyet a friss napsütésben és a kockaköveken ugrándozva tovább gondolkodjon, hogy mit kell tenni, mit lehet tudni és mit szabad remélni még szíve hölgyétől, majd az úton megvilágosodva végre bekopogjon hozzá és megkérje a kezét.

Tizenkét éve nem jártam arra, most is csak egy közeli program miatt vettük arra az irányt, miután sokat meséltem róla gyerekeimnek. A nagyszüleim háza egy békés megyei kis faluban volt, két órányi unalmas és zötyögős útra a lakhelyünktől. Amikor egymás után röviddel mindketten eltávoztak, sajnos nem volt kérdés, hogy a házat és mindent, ami benne maradt, el kell adni. Nagy sokára kelt el – egy átlagos nyugati használt autó áráért.

A tárgyalóban körben nagylemezek, reklámplakátok, ikonikus képek ízlésesen keretezve függtek a falakon. Már lassan kívülről fújta a sorrendjüket, annyit ült bent. Hosszú idő után lépett a tárgyalóba a stáb első embere, és leült az eltökélt férfivel szemben.

Fagyos eső szitált az Énok-beliekre, az első hó, míg gyalog a fogadóba tartott. Mikor hazaért és lement az alagsorba, Christinát szokás szerint ott találta a kályha melletti falmélyedésbe bújva. A lány előzőleg meggyújtott egy petróleumlámpát az asztalán, úgy várta őt. Jacob, aki máskor Elizabeth a lámpához ment, kezét az üveg köré tartotta és várta, hogy egész a válláig megborzongjon a hirtelen jött hőmérséklet változás miatt, és bár a kályha melletti kuckót Christina elfoglalta, de még így is gyorsan átmelegedett.

​​​​​​​– Az én szüleim öngyilkosok lettek, miután megszülettem - jelentette ki Bárány Botond, miközben Hadházi Sára melleit simogatta. Rendezetlen szobában ücsörögtek az ágyon, egy panelház negyedik emeletén.

Valami van a levegőben. Mintha apró madárszárnyak csapkodását is hallanám. A szellő valahonnan egy rózsa illatát hozza felém, miközben már kopáran állnak a fák. Sötét van, egyedül állok az erkélyen, figyelem a várost. Persze ebben az órában csak egy-egy autó fénye tűnik fel, majd el a koromfekete éjszakában.

Megkondult a harang, amikor a templom felé ment anya és lánya. Komoly beszélgetésre invitálta a nő a gyermekét, tőle várt megoldást, de legalábbis egy igenlő vagy egy nemleges választ. Göndör, fekete haja zabolázatlanul omlott szemében, igyekezett a füle mögé rendezni tincseit. De túl ideges volt, keze reszketett, így feladta a küzdelmet.

​​​​​​​Micheal Woody egy középszerű zongorista volt, legalább is ő így gondolt magára. Egészen kicsiny méretű koncerttermeket sem töltött meg általánosságban, hallgatósága pedig ugyan olyan kopáran távozott a teremből, mint ahogy jöttek. 

Átlagos nap virradt a kevés diákot számláló, családias karra. A másnapi doktori védésre már régen kiküldték a meghívókat. Sőt, hogy senkinek se kerülje el a figyelmét a díszterem faliújságjára is kifüggesztették, bár halvány kontúrjaival a többi fekete fehér lap között a kollázs egyszerű részévé olvadt.

​​​​​​​Meleg nyári délután volt, és Weißék még mindig a kertben dolgoztak. Még a 4 éves Tomi is. Bálint gazda megkövetelte tőlük, hogy ha a nyilasok elől elrejti őket, akkor legalább dolgozzanak neki.

​​​​​​​Borult, szeles idő volt. Az eső bármelyik pillanatban elkezdhette szokásos dolgát: A zuhogást. De a festőnk mégis reménykedett.

Áron az ujjait mélyen a hamuba tolta, finoman turkál a selymes halomban. Az egyszerű elme két világot tárt elé. Az egyikben a tüzet Ő  hagyta itt, mert még mindig olyan figyelmetlen hogy nem földeli el a rakást maga után. Egy másik kép szerint még nem is hagyta hátra, sőt, jelez.

​​​​​​​Már hetek óta forgatta a fejében a gondolatot, hogy iskolába menet beszökik és szétnéz egy kicsit a botanikus kertben, ami úgy félúton volt a lakásuk és a suli között. Reggel jó korán ébredt, és gyorsan felöltözött.

​​​​​​​Amelie bizonytalanul lépett a kapu elé. Nem értette, mi is történik vele pontosan. A vakító fény miatt könnybe lábadt a szeme. Hunyorogva nézte amint a nagy, hatalmas kapu megmoccan és nyílni kezd.

Poszeidon a görög tengerek Istene, szokásához híven, az egyik sziklán üldögél, a lemenő napot csodálva. Bár Isteni hatalmakkal van felruházva, az emberi érzések nagyon közel állnak hozzá. Poszeidon szeret a múltba révedni. A múltból pedig kijutott már neki bőven.

​​​​​​​– Én vagyok, itt vagyok – lép a pulthoz a jóvágású srác, kezében kérdőn–vádlón a sorszámcetlit morzsolgatva. – Kidobhatja, nincsen már szükség rá.