Olívia csalódottan méregette meztelen hasonmását a gardróbszekrény széles tükrében. Szemöldökei közé mély barázdát szántott az elégedetlenség. Fintorogva csippentette ujjai közé a hasán feszülő bőrt, majd egy keserű sóhaj kíséretében hátulról is szemügyre vette a testét.

Zoli végignézett az utcán. Senki nem volt kint, pedig fél egy is elmúlt, más napokon ilyenkor már fociztak vagy bicikliztek a srácok az utcában. Az egész sor, vagy töltés, ahogyan a faluban hívták, néma és mozdulatlan, a Zoli nagyszüleinek háza előtt álló nyárfa leveleit sem zörgette a szél. Felállt a padról és már indult volna vissza, hogy olvasson vagy kinézzen a kertbe, mikor valami megcsillant a távolban, az utca elején.

Noha égető vágyat érzetem a kézmosásra, mégsem rohantam a csaphoz. Mert amikor beléptem a fürdőbe, azonnal megláttam a pókot. Tehát megálltam és néztem.

Sok jó első mondat volna. Csak erre tudok gondolni, miközben nézem magamat a tükörben. Sápadt vagyok, arcomon viselem az egész heti fáradtságot. A pirosítóért nyúlok, amit nagy ecsettel viszek fel, próbálom az életteliségnek legalább a látszatát kelteni.

Igen, a ház maga volt a kongó üresség. Ablakai rég kitörtek, így engedve utat a süvöltő szél forgatagának, mi hóval borította be a parkettát. Kivehető volt a kis sáv, melynek tisztaságát lábnak nyoma nem szennyezte be. A falon még látszott az évekig lógó képek helye, de a sebtiben távozók minden mozdítható értéktárgyat elvittek. Hetek óta nem járt erre senki, ő volt, aki megtörte ezt az űrt.

– Azt mondtad, gyűjtemény? – Aham… – És hogy párbeszéddel oldjam meg? – Ez a feladat. – Ugyanúgy hatezer karakter?

A párom munkahelyi leveleivel tekertem a postára. Hogy ne neki kelljen elcaplatnia odáig a dermesztő hidegben, én bringával mégiscsak gyorsabban mozgok, meg különben is ráérek… Nem azért intéztem úgy az életemet, hogy a rengeteg szabadidőmmel mások rendelkezzenek, hogy bárkinek is szívességeket tegyek, volt nekem dolgom több is, mint elég, de az ember a kedvese kérését mégsem utasíthatja vissza.

Az emberek megbabonázva figyelték a füstölgő, fekete alakot, mely ámuló szemük előtt megelevenedett démonként lépett ki a lángok poklából, ahová szánták. Az első pillanattól gyűlölték. János gazda hozta a nyakukra, azt mondta, segítségnek a gazdaságba, de mindenki tudta, hogy csak felvágni akar vele

A macskánk mindig is fura dolgokat művelt. Nem olyasmikre gondolok, hogy éjszakánként kihúzkodja a fiókokat, kibányássza a tartalmukat, és befészkeli magát a mélyükre, hogy sokszor úgy bámul egy pontot a falon, mintha lenne ott valami, a frászt hozva ránk, vagy ha nem a szájízének megfelelő tápot kap, akkor azt épp úgy próbálja eltüntetni, mint amikor a piszkát ássa el, így adva a tudtunkra a véleményét… Nem.

Újév napján felhívtam Johny barátomat. Régen gyakrabban tartottuk a kapcsolatot, ifjakként közös álmokat dédelgettünk, de a hétköznapok nyűgei valahogy megritkították ezeket a beszélgetéseket. Csak amióta felfedeztük a VIBER-t, kezdtünk újra hosszabb, tartalmasabb diskurzusba. Én erőltettem. Nekem volt fontos. És nem magam miatt.

Kéjelegve tapasztotta a hátát a meleg cserépkályhához. Ki akarta élvezni ennek a mai reggelnek minden pillanatát. Ezt a kegyelmi állapotot. Nem is emlékezett, hogy mikor is volt ilyen templomi csend egy délelőtti órában. Talán csak akkor, amikor egyszer a megyei párt úgy döntött önhatalmúlag, bár roppant demokratikusan, hogy Karácsony első napját is munkában kell eltölteni.

Balthasar a nőket lenge-könnyű szatén és pamutfonalakból szőtt, a szivárvány minden színében pompázó selyem kelmékben szerette látni. Ez a nyugati országokban természetes, Bagdadban nem az. Balthasar első verseit Az ezeregy éjszaka legszebb meséinek háremhölgyei ihlették. Izgalmasnak találta a nők hosszú, fátyolszerű ruháit, a dús női idomok körül szenvedélyesen hullámzó anyagot, amely számára olyannak tűnt, mint a türkiz-zöld tenger. Bár a tengert még nem látta sosem, a szabadság ízét ismerte.

Már mindenki kijött, aki azon a gépen utazott. Izgulok a parkolásért. Itt Larnakában a parkolóőrök nem olyan agresszívek, mint Pesten, de ha kell, őket sem kell félteni. Már megpillantom. Közeledik. Nem úgy öltözködik, mint a hatvanas férfiak. Látom, ő is már messziről kiszúrt. Minden csak pénz kérdése! ahogy ő szokta mondani. Annak művésze, hogy az anyagiak bombácskáját mikor és hol dobja be.

A könyvtár állott levegője telítette meg a tüdejét, ahogy megbabonázva haladt előre a végtelen mélység fölött meredező kőpilléren. Mezítelen talpai hangtalanul érintették a márványkőzetet, melynek darabjai minden lépése után a mélybe hulltak. A könyvtár polcai kicsiny, nonagon alakú helyiséget alkottak körülötte, fölötte az üvegkupolán át ragyogott rá a milliónyi csillag fénye, lefelé pedig a könyvespolcok végeláthatatlan sorai folytatódtak, rajtuk az eonok óta ott pihenő kötetekkel.

Gábor magába roskadva ült teherautója kiégett roncsa mellett. Mielőtt hívni tudta volna a tűzoltókat, mintha gúnyos női kacajt hallott volna, pedig közel s távol senki nem volt. Ez lett volna az első? De hiszen már fél évnél is több eltelt!

Meseszép Duna part, mint egy színes impresszionista kép. Zöldbe elfolyó moszatos kis mellékág. A vízbe vízinövények lógnak, fűzfák és égerfák ágait is sodorja a víz, amíg tudja. Édenkerti bizalom az egész tájon. Távolabb a nagy Duna-ág, melyen érdekes hajók jönnek messzi kikötők és rég elmúlt idők hírnökei.

Verőfényes, gyönyörű nyári nap volt. Júlia kinézett az iroda ablakán, - miközben fülében az Enigma dallamai csengtek-, és látta az égből leérkező csillogó napfénysugarakat, ahogyan szépen lassan mindent fénybe borítottak. Az égi örömtől a virágok hamarabb nyíltak, a madarak szebben csicseregtek, és az emberek is mintha sokkal kedvesebben mosolyogtak volna. Még a háztetők is szebben világítottak.

A szemcsés mintájú műmárvány padló fényesre kopott a sok csúszkálástól. A hosszú folyosót vasalt üvegajtó zárta le, egyik oldalán tantermek, a másikon a belső udvarra nyíló ablaksor. A délelőtti nap besütött az épületbe. Üres volt az iskola júliusban, csak a gondnok dolgozott. A férfi egyik kezében fém szerszámosláda, a másikban feszítővas. A folyosó végén jobbra fordult, és megállt a mosdóknál. A napfény ide nem ért el, villanyt kapcsolt. A hiányos neonsor zümmögve vibrált.

Ismét bedagadt a bokám, pedig csak a piacon voltam bevásárolni a vasárnapi ebédhez, amely szent családi összejövetel a házasságkötésünk óta, éppen negyvennégy éve. Fiatalok voltunk és mindent egyszerre akartunk. Dolgoztunk, tanultunk, színházba, moziba jártunk, szerettük a baráti beszélgetéseket és a népes házibulikat.

MENEKÜLÉS. Már megint mennie kell. Alig néhány hete dolgozik csupán ebben a hotelben, mégsem kockáztathat. Ha továbbra is marad, félő, hogy rátalálnak. Ha tegnap nem lett volna olyan meggondolatlan, most nem kellene azon aggódnia, hogyan tovább.