Huj Po az elmúlt harminc évben elszokott a beszédtől, elszokott az értelmezéstől, most sem fogta fel tisztán, mit mond a katona, de a szíve azt súgta, igazat szól.

Már délután megkezdtük és mire a szavazatszámláló bizottság jelentéséig elértünk, már jóval éjfél után jártunk, de nem törödtünk, mert meggyőződésünk volt, hogy igen fontos munkát végzünk. A pech akkor ütött be, amikor a szavazatszámlálás végén kiderült, hogy a jelöltek közül többen (többen, mint amennyire szükség volt az új bizottságba) nem érték el a fele plusz egy voksot, vagy ne adj isten, azonosszámú szavazatot kaptak.

Krisztinával, az élettársával akinek örökölt garzonja, majd vásárolt kétszobás, összkomfortos lakása volt, még évek multán sem költözött össze. Már az első kislányuk, Zsófika, megszületett, amikor Krisztina “kiharcolta”, hogy most már illene együtt is lakjanak, Nála, a saját lakásában.

Csendesen és gondosan leparkolt tehát az ufó Békásmegyeren, egy hosszú, nyolc lépcsőházas tízemeletes tövében. Fémes burkolatán csillogott a februári napfény, a fölötte lévő faágakról ráhulló hó pedig gőzölögve párologott el.

Három körül sétált ki az udvar közepére, egyik kezét hanyagnak álcázott mozdulattal zsebre téve, másikban pedig kulcscsomóját csörgetve. Nem soká zörgetett, mikor az elsőről lenézett egy szőrös dög. Aztán kettő. Aztán több és több, mígnem mind a két emelet korlátrácsai közül macskaszemek nem villogtak rá.

Újabb fél óra múlva, immár jóllakottan a hanyatló alkonyatot bámulják az egykori hizlaldánál, ahonnan lelátni a Dráva holtágára. Néha meghúzzák a pálinkásüveget, amit Janó a Tóthnétól kapott.

Kevesen voltak aznap a terepen, a rossz idő sok síelőt kényszerített maradásra a biztonságos szobákba vagy a szállásokhoz közel fekvő kis kocsmákba, ahol a gőzölgő ital mellett figyelték a zord külvilág alakulását.

Apámat a kert köti az élethez. Nem engedtük, hogy eladja. Amikor meglátogatjuk, már négy kerék kell hozzá, hogy kimenjen a kertbe, de így, segítséggel, metszi a fákat, s együtt szedjük a szilvát. Szerencsére nem egyszerre érik, a bódi, a besztercei, a ringló és a veres.

Ágya szélén ült és épp cigarettára gyújtott, nyugtalan tekintetét azonban kizárólag a szomszéd szobából átderengő, zöldes fény tartotta fogva. A vihar, mely percekkel ezelőtt kiűzte álmából, most csendes monotóniává olvadt fülében.

Egy nap csak azt veszed észre, hogy valamit, ugyanúgy teszel, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem ismerjük a magyarázatot, csak tesszük. Azt gondoljuk, helyesen cselekszünk, ám az indítékát soha nem fogjuk megtudni. Holnap is megteszem. Ha rám vonatkozik, azért.

Édesanyám, nem akarok a hitről, a szent családról, s az Isten által meghagyott szeretetről okoskodni. Nem mindenben jártam azon az úton, hogy erre jogomat fenntartsam.

- Szegények vagyunk? – kérdezem anyut, és közben úgy ég a gyomrom, mintha egy vulkán mocorogna benne.

A plázában sétálnak, épp valami csinos felsőt keresnek az egyik ruhásboltban, amikor odalép hozzájuk a srác, és leszólítja őket. Egyszerű csajozós szöveggel próbálkozik, hellolányok, mit kerestek, nem dolgozok itt, de attól tudok segíteni, kérkedően vigyorog közben.

A végső lökést az adta meg, hogy az oldalon meghirdettek egy „pályázatot”, azzal a jeligével, hogy „hogyan tesszük egymást boldoggá”, ami nagyon hangzatos, de persze arról volt szó, hogy ki hogyan kúr meg kit.

A forgalmas, főtéri kávézóban magas, karcsú lány a pult mögött. Haja szőke, frissen mosott. Szimmetrikus, ovális arc, a zöld szempár füstösre sminkelve, szépen ívelő szemöldök.

Valaki már bosszúsan igazgatta a hurkokat az autója magányában, és lehunyt szemmel fülelte a Szellő utcát. Hallgatott, mert hajnalban még rosszul látott. Farkasvakságtól szenvedett, ezért nem tudott eligazodni a rosszul megvilágított helyzetekben.

Mi sem fogunk örökké élni, nem igaz? – kérdezte tőlem a lány kerek szemekkel a kádban. A közös fürdés volt mindennapjaink legfontosabb rítusa.

A kezdeti lelkesedést a részletek ismerete végül kötelességtudattá kovácsolja benned. Tudod, ha ínség van, dolgoznod kell. Komolyan veszed magad annyira, hogy megemlékezel a művészi prostituálódás örök fenyegetéséről, de fontosabb volna hozzálátnod.

Hobo Laci, így mutatkozott be az első alkalommal. Akkor még magam mellé ültettem, előre, az anyósülésre, miután hátrapakoltam a papírzacskókat. Ebéd, belépőkártya, derékmelegítő. Mert fázós vagyok. Az irodában nevetik is, hogy délelőtt kesztyűben gépelek, fénymásolok, szkennelek.

A bácsik nem sejtették, hogy én tudom, mit akarnak. Vagy legalábbis igyekeztek úgy tenni, mintha nem sejtenék.