Az események – a levelek tanúsága szerint – a hagyományos technológia szerint zajlottak. Barátkozás, ismerkedés, trükközés, epedés és végül szex. Aztán a nő férjhez megy – máshoz. És bekerül, illetve megszemélyesíti az Aranykoporsó szépséges és légies nőalakját. Móra kétszeresen szenvedi meg ezt az időszakot, emiatt is lehet szeretni. A nő, aki a megváltozott paraméterek miatt nem maradhat, és a betegsége, amit az orvosok félrekezelnek.

​​​​​​​1820–1900 között a francia társadalomba berombol a szifilisz. Az értelmiséget, a felső tízezer sorait is leveri a betegség (miért tenné, ők is hasonlóképpen szaporodnak, jutnak különféle bűnös élvezetekhez etc., mint az alsóbb osztályok, sőt), megfertőzi Zolát, a Goncourt fivéreket. És megfertőzi azt a Maupassant, akiről a lexikon azt írja, hogy elmebaj végzett vele. Arról persze diszkréten hallgat, hogy tercier szifiliszes stádiumban. A vérbajjal az orvostudomány képtelen mit kezdeni, és ha az alap-baj nem gyógyítható, akkor persze a pszichiátertől lehet csodát várni, de nem tud csodát tenni. Ma sem.

Kedves Kíváncsi Olvasó! Mielőtt szabadságra mennél, rendeld meg, vásárold meg a Parti Nagy Lajossal összebeszélt interjúkönyvet, a Költő disznózsírbólt (a hülye cím ne rettentsen vissza), vidd magaddal. És ha esik az eső, márpedig esik majd, elolvasod, visszatértedkor gazdagabb leszel ezer kistörténettel, apró, visszafejtendő gombolyaggal a magyar lét, a kisebbségi lét, a művészlét, a háborús lét, az Adria-lét hol szomorú, hol sziporkázó valóságaiból.

Jó volt tudni, hogy Berda ugyanazon a feketére vénült kinti rönkpadon szalonnázott-borozott, ugyanarról a sziklapárkányról látta ugyanazt a gyönyörűséget odalent (ami elmondhatatlan) ugyanazon az emeletes ágyon aludt. Néha ilyesféle csodák is megesnek az emberrel. A hegy, a hegy percenként változó légköri viszonyai olyan rekeszeket megnyitnak a száját tátó emberben, amit sem előtte, sem azután nem. És persze, ami bonyolítja-bolondítja a dolgokat, Berda a fiúkat szerette.

Kafka playboy volt, egy bordély mellett elhaladni számára olyan érzésnek számított, mint amikor „a szerelmes férfi szerelme háza mellett halad el”. Szüksége volt a „piszkos szexre” társadalmilag alatta álló személyekkel, amit az a szado-mazochista képgyűjteménye is bizonyít, amelyet Hawes megtalált a British Libraryben, és csatolt is könyvéhez.

Élete háromszor izgalmasabb irodalmi műveinél, háromszázszor több nőt dug meg, mint amit megír. (Lehet, mégsem annyira jó író? Csak a kurzusvitézek közt ennyire kiemelkedő?) Negyven fölött versenyszerűen hordja ágyába a híres színésznőket. Nősülése előtt közli menyasszonyával, hűséget ne várjon. Megegyeznek. Jó házasságban él. Az asszony rendszerint azt is tudja, mikor kivel-kikkel osztozik a mester libidóján. A szeretők rakéta sebességgel cserélődnek, a feleség – Martha Gellhorn – marad. Egyik-másik nőt meg is beszélik. Kár, hogy nem jött össze egy szerető-beszélgetőkönyv,a siker garantált.

Azt sem hagyja le, hogy a nő képtelenek érzéseit, vágyait a ráció követelményeihez igazítani, mivel a nőből hiányoznak azon tulajdonságok, melyek a férfit képessé teszik politikai alkuk levezénylésére. A nő, mondja Rousseau, egyedüli hivatása a férje és az anyaság: „A nőnevelésnek a férfiak igényeit kell szolgálni. A nő arra született, hogy alávesse magát a férfiaknak.” Mielőtt bárki felháborodna, megjegyzem, Rousseau 1778-ban hal meg, 1790-ben változik az örökösödési törvény (fiú-, lányörökös egyenlően részesedik), 1792-ben engedélyezik a válást.

Ötvenhat éve, 1957 június 27-én halt meg Malcolm Lowry, akinek ugyan látszólag semmi köze nincs novellisztikához, az irodalomelméleti kalandtúrákhoz, kisregényeket írt (Át a Panamán, három fantasztik' kisregény), és egy nagyot Vulkán alatt címmel az alkoholról és az életről, mégis a két Lowry-kötet mellett bukkantam rá a régen nem látott, novella tárgyában elkövetett szak-antológiára, A novellaelemzés új módszereire. Minthogy fiatal novellistaként abban a hitben ringattam magam, hogy minden megtanulható, forgattam éppen eleget, szeretettel ajánlom minden pályázónknak, minden fiatal novellistának. A varázskulcsot, amely megnyit mindent, nem adja át. De mindenképpen mankó.

Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban arról ír, hogy a polgári házakban Karinthy paródiagyűjteménye pótolta a kortárs irodalom olvasását. Tehát a polgár számára a kortárs irodalom a XX. század elején éppen úgy, mint ma, a tegnapi "arctalan nemzedék". A polgár kifejezetten igényli, hogy megmondják neki, ki a jó író, kit kötelező olvasnia. Nyilván időtakarékosságból. A magyar polgár a XX. század elején is folyamatos időhiányban szenved, éppen úgy, mint a XXI-ben.

Örkény azt hitte magáról, hogy kommunista, és a könyvéről, hogy kommunista könyv. A tábor életét írta meg, a foglyokét és az őrökét. Szeretettel, humorral, emberien és nem kritikátlanul. Ez lett a veszte. Az orosz őrök is emberek voltak benne és nem übermenschek. Alighogy a könyve megjelent, Illés Béla elkoboztatta. Talán csak azért, mert jobb volt, mint amit ő valaha írt és írni tudott. De a hivatalos indoklás – szovjetellenesség volt." – írja nekrológjában Méray Tibor.

A zseniket és önjelölt prófétákat bele nem keverve mindösszesen annyit: az Isten a szekéren, benne a Kicsi madár, a Tündérvilág, a Téli virágzás és a Mécsek, kötelező olvasmány. Így is lehet. Aki nem olvassa, kimarad valamiből, amit novellisztikának, irodalomnak nevezünk. Irodalmárnak, magyartanárnak kötelező. Ínyenc olvasónak erősen javallott.

A portréról messze világít, mennyire érthettek ezek a dejtári Alvég, vagy a Béke utca nyelvén. A felvilágosítómunka eredményét azóta élvezzük, mint ahogy Lunacsarszkij elvtárs hagyatékát is.

Nem megy, lapozgatok. Sok a betű. A mondat. Hatalmas bekezdések. Azt hittem, a Lányi Viktor fordításokkal van bajom. De nem.

Tizenéves kamasz, akiben motoznak, és egyre nagyobb területet foglalnak el végérvényesen a hormonok, gyönyörű szőke, őzszemű magyartanárnő, aki szombatonként kerékpárra pattan, és viszi Nógrád vármegye közeli és távoli tájaira érdeklődő tanítványait – Horpácsra Mikszáthoz, Csesztvére Madáchoz, Gyarmatra Komjáthy Jenőhöz, aztán vonatra szállunk kedvezményesen, föl a Széchenyibe az Első Magyar könyvhöz.

Általában nem töröm a fejem azon, mitől jó az író. Ha eltalál, jó, ha nem, rossz. A dolog ennyire egyszerű. Aki kétszer rossz, harmadik próbálkozás nincs. Gáz. De mekkora. Előítélet, de mennyire az. Borzasztó. De hát az embert előítéletei, elfogultságai tartják egyensúlyban. Ha kortárs, a gáz még nagyobb, mert ugye akár össze is futhatok vele valamelyik kanyarban. Ha kortárs is, nő is, rossz is, nem merném taglalni itten, helyből életveszély.  Csakhogy Vay Sarolta se nem kortárs, se nem nő, se férfi.

 Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán, 11 évesen (1940) vesztett el. Az elemi iskola 5 osztályát szülőfalujában végezte. A középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941–1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944–1945) és a fémipari középiskolában (1946–1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, de soha nem dolgozott tanárként, életét az irodalomnak szentelte.

„Mert törvény volt, ami történt! // Mit az ember egyre várt, // Végre trónra ült a Párt” – közölte az országgal költeményben az a Gellért Oszkár, aki nem sokkal korábban a Kortársaim című visszatekintő sorozatvetővel kiiktatta a létező irodalomból Babits Mihályt, beiktatta József Attilát.

A hetvenes-nyolcvanas évek recenziós technikája az, hogy véletlenül se értse a kedves olvasó, miről beszél, mit mond a kritikus. Itt pedig, csodák csodája, nem ismerem a könyvet, amit írt, érintőlegesen a feldolgozott témát (Sand és Musset szerelme), mégis felfogom, Ignotus mit mond, miért mondja.

Janikovszky népszerűségére jellemző, hogy az őt olvasó gyerekek átvették nyelvi fordulatait, mondatfűzését, jelzőit. Ma is jól esik kinyitni egy-egy könyvét, visszahallani belőle azóta felnőtt gyerekeink csivitelését. Írót ritkán lehet szeretni. Az író nem arra van kitalálva, hogy civil megjelenései közben szeressék. De Janikovszky szerethető író volt.

Morvayval ébredtem. A több éve halott Morvay László egyik mondatával "Isten szereti a szépet". Az álmoskönyvek szerint nem szerencsés halottal ébredni, de halott jó mondatával szerencsés. Az álmoskönyvek sem igazítanak el bennünket. Nem tragédia. Azonnal megtalálom a mágnes alá tűzve a figyelmeztető cédulát. Figyelmeztetés ide, tervek oda, ha valami nem kajabál, elfelejtődik, öregszem is, ellentétben Morvayval, bolondokháza is, ellentétben Morvayval. Most némi bűntudattal vegyes szomorúsággal fölkeltem régi interjúnkat két kézzelfogható okból. Egyrészt, hogy figyelmeztessen minden élőt, nincs idő. Másrészt, hogy minden reggel tudomásul vegyük, lehetőleg súlyosan, hogy amit ma nem végeztünk el, nem raktunk rendbe, nem fésültük át, lehet, holnap már nem lesz módunk.