„Ez a súlyos költészet felölel különféle hagyományokat, alkalmaz és megújít versformákat, s idősíkokat elevenít meg az antiktól a máig. Taglalja az idő hozadékát, összehajlásait, filozófiai vonatkozásait.” – V. Gilbert Edit tanulmánya Szergej Pantsirev verseskötetéről.

Ha a Lest hallgatom, szeretnék Judit lenni, szeretnék ilyen törvényenkívülien szeretve lenni, szerveim mulandóságában időzni, nőköltő tekintetét hordani magamon meleg ruhaként a hűvös októberben, szívbe rejtve, létre-beszélve lenni csak, lesgólt rúgni a mindent eldöntő meccsen, amit nem adnak meg, ami nem adatik meg soha, útfélen elszórt nőiségem a nőköltő verseiben újra meglelni.

Mint Szabolcsi Miklósnak, a József Attila-kutatás fő letéteményesének egyeduralma után sokan mások, Szerdahelyi is a mítoszrombolás és legendaoszlatás pátoszával vizsgált meg egyes problémásnak tekintett József Attila-témákat. Ilyenkor persze rendszerint újabb mítoszok és legendák keletkeznek, és ő sem kerülhette el ezt a csapdát. Az általa rendre cáfolni kívánt vélekedések sokszor nem is mítoszok és legendák, hanem esetleges ismerethiányok, hibák vagy nézetkülönbségek következményei.

A mindenkori magyar írót nem a politikai hovatartozása határozza meg.
A mindenkori magyar író – bármely műfajban alkosson is – imádja Isten teremtette nemzetét, Isten adta hazáját.
A mindenkori magyar író azért ír, hogy ne ossza meg, ne húzza szét, hanem mozgósítsa, összetartsa nemzetét.

„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, eiszen már a csillagokban, vagy még azon is túl, volt egy ló, a mü ősapánk anyja.” – Sántha Attila tanulmánya a Fehérlófia meséről.

A szerelmi-szexuális élet nyilvánossága a történelem során hol szabad, hol tiltott, hol félszabad volt – utóbbi esetekben ún. reliktumokban (zárványokban) jelent meg. Jellemző irodalmi és folklórműfajok a „boccacciók”, erotikus mesék, történetek, a dramatikus népszokásokban a fallikus tréfák. – Balázs Géza tanulmánya.

„Ha – Kosztolányi szerint – verset fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni, akkor verset zenére fordítani nem kevesebb, mint a táncot szintúgy gúzsba kötve, de tojásokon járni el.” – Baranyi Ferenc esszéje.

Esik, novemberködösek az utcák, méregzöld a táj, csupán a fák élénk színjátéka emlékeztet arra, hogy tavasz vége van, lassan nyárba hajlik a május, amikor ezeket a sorokat gépelem. Sétálni indulok, mohazöld esőkabátomon átüt a víz, nyirkos, székelyes az időjárás, de valamiért mégis megfeledkezem a hidegről. Viola Szandra szóképein, színes jelzőin gondolkodom, amelyek elvisznek a tengerhez, és rávezetnek arra, hogy a tenger bennünk lakik.

„E kötetben a tartalom és forma igazi poétikai egymásban-létét élvezhetjük, amikor is a formai-nyelvi lelemény szüli a tartalmat, vagy pedig a gondolat válik formai-nyelvi attrakcióvá, mindenféle idegenszerűség nélkül...” – Csibra István esszéje Báger Gusztáv költészetéről.

Folyamatosan bombáznak bennünket a furcsábbnál furcsább hírek: Dantét cenzúrázva jelenteti meg egy holland kiadó, mert a középkori szerző Mohamedet a Pokol mélyére küldte, egy másik, szintén holland fordítónőt megtámad egy influenszer, mert fehér létére le akarja fordítani egy afro-amerikai költőnő versét. Mindeközben brutális késelésekről és terrormerényletekről hallunk Franciaországban és Németországban.  Ha mindez nem volna elég, akkor még itt van a vírus is, ez az ellenőrizhetetlen és megfoghatatlan pokoli kór, ami meghatározza a mindennapjainkat, leszűkíti mozgásterünket.

Gerevich József esszéjében a művészet gyógyító hatására elemez példákat írók, költők, festők, muzsikusok, filmrendezők életéből.

„A naivitáshoz való visszatérés vágya a romantika utáni korszak nagy programjaként többek között a népiesség mítoszában öltött testet előbb Petőfinél, majd a maga tökéletességében Aranynál.” – Milbacher Róbert esszéje.

„A Jászberényi ábrázolta pokol ugyanis nem ér véget a háborús övezetekben – nem kapunk feloldást békés körülmények között sem. A Profi gyilkosokban egy kiskamasz testvérpár fiatalabb tagja próbál végezni egy szinte halhatatlan varjúval, és apja avatja be az ölés természetének sajátosságába.” – Laik Eszter írása Jászberényi Sándor prózájáról.

Jean-Paul Sartre Az undor (1938) és Albert Camus Az idegen (1942) című regénye a franciák legolvasottabb művei közé tartoznak, és mindkettőt a világ minden táján lefordították. Mindkét regény hőse eljut az abszurd életérzés felfedezéséig, ám a műveknek akad még egy sajátos, közös vonásuk: mindkettő álnapló.

 

Jean-Paul Sartre: Az undor

„A halál gondolatának metamorfózisa, a nemlét hínárja, melyre érzelmi hálót sző a költő, majd megcsillantja a boldogság reményét. A boldogság eszményi érzelmi állapotot fejez ki, melyre mindannyian áhítozunk, a pacsirták ugyanúgy, mint a sasok.” – Böszörményi Zoltán esszéje Varga Melinda költészetéről.

„Az Egyház… nem vetett gátat a magas és szent erotika áradatának, mely az egész liturgikus költészetet is, de kivált a szerzetesklastromok hóraénekeit elborította. Mennél mélyebb lett a lelki élet, mennél jobban hatotta át a kereszténység lelki és aszketikus éve a test vad ösztöneit...” – Nagy J. Endre esszéjének harmadik része.

„A metafizikai igazságokra ugyanis az a jellemző, hogy nem tűrnek maguk mellett más igazságokat, ami a krisztusi igazsággal is előfordult a történelem folyamán, amikor is dogmává vált vagy eltorzították, a személyiség szabadságának korlátozására használták.” – Nagy J. Endre esszésorozatának második része.

„Susan Sontag szerint a tartalomra koncentrálás hozza létre az igényt az interpretációra, s ez az igény akkor keletkezik, amikor a mitikus történetek már használhatatlanná váltak eredeti formájukban. Például: Zeusz szerelmi légyottja Létóval, ahogy azt Homérosz megfogalmazta, voltaképpen a hatalomnak a bölcsességgel való egyesülését akarná kifejezni...” – Nagy J. Endre esszéjének első része műalkotásról és befogadásáról.

A tóban tükröződő vízesések
Kitartóan zuhognak az ég felé.

„Szeged ugyanis origóvá lesz a vagány kezdés után. Az induló regény nem túl visszhangos, mégis kedvező fogadtatása után előkerülnek a különböző asztalfiókokból és még inkább alkönyvtárakból a Bene-novellák.” – Luzsicza István esszéje.