Nedves lepedő, kacskaringós redők szelik át, a mi redőink, a te ágyad, az én éjszakám. A fülembe súgsz, nem értem, nem is érdekel, neked sem fontos, a lényeg, hogy mondj valamit, hogy érezzem, te vagy az, veled vagyok. Rálépnék az ösvényre, amit a lepedőbe vájtunk, engedném, hogy kézen fogj, vezess rajta, most az egyszer, örökre, vagy-vagy, nekem nem jelent semmit, ami közötte van. Együtt sétálnánk a puha talajon, körülöttünk egy zsebuniverzum, csendes és kedves, úgy viselkedik veled, ahogy nekem kellene.

A képeslap tegnap érkezett, a postás rendes ember, behozza. Nézik együtt a szép tengerparti fotót meg az üdvözletet. Ez az 56. képeslap, tán nem is lesz több, gondolta. Ennyit kapott meg, biztos voltak előtte is, de azok eltűntek, elkobozták, valamilyen akta mélyén lapulnak. Sosem válaszolt, nem volt feladó, de tudta, hogy ki küldte. Együtt indultak el azon az őszön, amikor már a zászlók ott hevertek a sárban. Ő nem ment ki, visszafordult a határról, itthon tartotta valami.

Meddig tudja elhitetni magával az ember, hogy még fiatal? Hol húzódik az a választóvonal, amikortól a letűntek közé számít? Van átmenet? Idejétmúlt. Egy tisztes őszes halánték. Önáltatás, kit akar még átverni önmagán kívül, a korosodó pontosan azt jelenti, amit takarni akar: pusztulást.

Hé, fiúk, lőjétek már le azt a barnamedvét, mert meghekkeli a műsort. A bocsokat tartsuk meg! Jók lesznek, mert felturbózhatom a megmentő imidzsem. Nevemre veszem valamennyit, Kicsi Laci, Nagy Laci és Maci Laci. Aztán beadom őket a medvemenhelyre. Jó kis kampányriport lesz belőle!

2003-ban született Győrben. Jelenleg végzős a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban, célja a Corvinus Egyetem gazdaságinformatikai szakja. Ez az első publikációja.

Nem beszéltünk egy nyelvet. Mármint szó szerint. Nem a legcsodásabb felállás, ha az ember a saját unokatestvérével akar diskurálni.

A rokokó-barokk-reneszánsz jelenbe absztrahálása. – Hogyan, miként? – Itt ne áttétes mixtúrákat, sem pedig különféle másolat-módosulások sorozatait, részlet-felnagyításait gondoljuk magunk elé (a vetítővászonra), inkább új lehetőségek képzelet-tárházai felé tekintsünk, az alapokat és a távlatokat folyamatosan (oda-vissza) csiszolva…

Pistának belefacsarodott a szíve, amikor a fia közölte vele, hogy követi a hangot, ami a fejében szól, és Pestre költözik, de látta, hogy tántoríthatatlan. András telepakolt egy bőröndöt a ruháival meg a személyes tárgyaival. Egy időre abbahagyja az iskolát, dolgozni fog, mert komoly céljai vannak a testépítéssel, de azért majd sokat chatelnek, és ha eljut az országosra, akkor számít az édesapjára meg a többiekre a faluból, mert ott bizony már elkél majd a biztatás!

A parkban talált politúrfényű gesztenyék lovakká, szarvasmarhákká változtak kezeink nyomán, és gyufaszál-lábaikon bicegtek haza a legelőről, amikor betereltem őket a kukoricatorzsából épített karámba. A mások által kidobott ovális konzervdobozból luxushajó készült, ami a nyári zápor után a házunk előtti esővizesárok habjain lebegett, amíg egy alattomos, felszín alatti jéghegy miatt a Titanic sorsára nem jutott.

Károly és én vagy fél éve randizunk, mindketten túl vagyunk egy házasságon, felnőtt gyerekekkel. Társkeresőn ismertem meg, ugyan nem sokat tudok róla, de kezd közöttünk komolyabbra fordulni a dolog, főleg amióta ő is elkezdett sziklát mászni meg túrázni, erős, nem beszari, akár még társam is lehetne, mindig ilyen paliról álmodoztam − érett felnőttkoromra meg is kaphatom.

Hallgat, mintha hirtelenjében nem tudna mit mondani. Aztán kicsit elhúzódik, hogy rám tudjon nézni. Egészen közel van az arca az enyémhez, a félhomály ellenére is jól látom a szeplőit. Nagy, zöldes szeme szomorkásan pillant rám. Szomorúan és várakozva.

Sárgásszürke lábacskáit egy diófa töve mellett húzódó, napsütötte sávban melegítette egy vörösbegy. Apró, hirtelen mozdulatokkal forgatta a fejét, néha csipogott, tekintetét időről időre a fa ágaira vetetette. A kellemes szélben egyetlen ág lomha mozgása keltette fel az érdeklődését.

Kortárs mozgásművészet / szobrászat. Képzőművészeti egymásra hatások: elvont és konkrét motívumok, mozdulat-fázisok kapnak itt intimitás-form(ul)ákat… Antal Malvina álmában (egy videómunkában): az erdő, a kövek, a Távol-keleti filozófiák: tánc-etűdökké alakulnak…

Kiskőrös népe akkor már napok óta a jelekről suttogott. Hogy pontosan miféle jelekről, azt persze nem tudhatjuk, de hogy jeleknek lenniük kellett, az bizonyos. A nagy emberek születését mindig égi jelek előlegezik meg. Kiskőrös babonára fogékony lakói pedig mindenképpen felismerték ezeket a jeleket, ha nem is tudták maradéktalanul értékükön kezelni őket, és erősen megoszlottak a vélemények az üzenetüket illetőleg.

Elhaladt egy zöld városjelző tábla mellett, amelyre ez volt írva fehér betűkkel: Sehol. Nemsokára a busz megállt, leállt a motor, és kinyíltak az ajtók. Kristóf leszállt, és kíván-csisága a vacogást is elfeledtette vele. „Ó, milyen gyakran vágytam arra, hogy eltűnjek! És most itt vagyok, Seholban. Vajon Seholban semmi sincs?”

Laja szülei – „diplomáciai szolgálatban”, mondta áhítattal − éveket töltöttek az Egyesült Államokban. Laja ott sajátította el egészen garázda módon amerikaias angol kiejtését, mindezenközben viszont például arra is alkalma nyílott, hogy ott legyen az 55 ezer őrjöngő között 1965. augusztus 15-én a New York-i Shea Stadiumban, a Beatles híres amerikai fellépésén.