Egyedül a szemközti oldalon tiszta a levegő.
Szabadlábon megyek végig rajta,
holott csak kiloptam a színeket a láncból,
a gyerek meg ne lássa a napot.

Az Oktogonnál az óra egy éve
déli vagy éjféli tizenkettőt mutat,
és a villamosok helyén mobilvécék mennek.
Ne viccelj, a vécé fontos.

A függönyön, melyet reád eresztett
az őrület, világcsodált korod
Napja lila fényben, széttörve reszket,
s néha látod a tested, mint forog
észvesztő táncban a világ felett!
(Jékely Zoltán)

elővesszük a fekete ruhát
nem vagyok halálos, mondja Parkinson úr
akkor foglaljon helyet
mindjárt jön Embólia kisasszony

egyenlő erők küzdöttek meg a levegőben
és amikor vérző térdkalácsom
végül kiszabadította magát
a bestia karmai közül ősz
mankóval járó farmerek néztek fel az égre

A hullaházban
egy férfi – nekünk háttal –
virágot ültet

Alkony lebben át
erkélyen – sem itt, sem ott
nem vagyok otthon

Férfiparfümök között a női lábak,
Bakunyin halott.
Csak a plakátok megváltó igéi,
csak a puha idő.

holnap jön az isten, ahogy minden szerdán
remélem, legalább itt marad ebédig
nem tudom elvinni, bedöglött a verdám
kettesben maradunk, angyalok se védik

szavak helyett hűs törésvonalak,
szelídre csiszolt élek.
egyszerű, befejezett a fényben,
erezetébe gyűlt a hallgatás.

angyal találj meg engem
rejtőzéseim közepette is
nyiss utat ködön át botladozó
szavaimnak

ó! állítsd meg a virradatot
késsen a hajnal késsel jön a hajnal
zárjon be a Gyár pláne a Párt
csak a retro igaz

Hangtalan szeltük az utat s az erdőt ketten,
tejes ködbe mártózva, szinte teljesen.
Azt hittem, alszik, de szólt. Lassíts most, kedvesem,
köd van, s valami gyanúsat érzek itt belül…

de jó gyerek légy és meglásd,
az ecet holnapra visszacukorul,
csak egyet kell aludni, aztán
sokkal jobb lesz majd ugyanúgy.

Át akarok lépni egy határt.
Nem tudom, hol van, határ-e tényleg,
és nem voltam-e már odaát.

a mi angyalunk,
nasztaszja filippovna,
másképp láthatatlan.

A színes mandarinrécék,
Akár a kínai mandarinok.
Konfuciánusok, hűek
Egymáshoz és a taóhoz.

Nem olvadok, nincs is kinek.
A szél bokraiban bujdosom.
Panaszkodom a semminek.

Az utazó „tét”-lenné vált.
„Származott”, ám ez elfogadhatatlan és megoldhatatlan, megszokhatatlan káprázatként feszítette (máskor sehol-létekbe oldotta) mindennapjait.
„Természetesen”: „semmi sem biztos”.

Mikor alszik el
még maga az alvás is?
És mi voltam,
míg meg nem születtem?