Mint tudjuk, egykor Nagy-Budapesten kitört a covidjárvány, és emiatt akkoriban maszkban járt mindenki mindenhova, vagyis a köznépek a szállításra használatos, villanyos erővel működő, guruló alkalmatosságokon éppúgy maszkban tartózkodtak, mint a kőolajszármazékok segítségével suhanó, négykerekű szekérféleségeken, illetve azok zárt szekrényeiben, és persze az utcán, a járdán, a tereken is, mindenütt csakis maszkban lehetett létezni, másképpen sehogyan sem.

Aztán megbetegedett, a műtét után nagyon sokáig lábadozott, akkor szokott rá, hogy kinn szívjon egy kis friss levegőt. Az utcájukban nem járt sok autó, de a közeli kisboltokba gyakran hoztak árut. Nézte a járókelőket, hallgatta az alulról beszűrődő zajokat. Az erkély napos volt, szélcsendes. Rájött, hogy mennyi apró élvezet van még a világon.

Vlad Paral és Michel Houellebecq egy esős éjszakán a Vlad Țepeș (tapas) bárban találkoztak, a vihar elől éppen itt találtak menedéket… Vladimír Páral a Země žen nevű, cseh típusú csehóból érkezett, miután törzshelyei: a Muka obraznosti és a Milenci a vrazi (a visszatérő Covidius-rezgések miatt) bezártak, Michel pedig egy normandiai típusú, ódivatú, az 1900-as évekből származó Mollard vendéglőből jött, ahol pénteki szokása szerint majonézes szuronycsigát és Thermidor-homárt vacsorázott…

Eleonóra lefeküdt aludni, de a furcsa zajok, amelyeket hallott, ébren tartották. Az édesanyja szobájából fulladásszerű hangok szivárogtak ki. Az anyjának asztmája van. Egy ideig csak hallgatott, nem tudta eldönteni, nem hallucinál-e félálmában. Végül úrrá lett rajta az aggodalom, és felkelt. Hangtalanul felsétált a lépcsőn, nem akarta felébreszteni az anyját, ha esetleg már alszik. Csodálkozva látta, hogy az édesanyja szobájában ég a villany. Kíváncsi lett. Odalopakodott az ajtóhoz.

Dóri két adag tejfölös nokedlit szedett a tányérjára az ecetes saláta mellé. Ha elmondja a mamának, hogy vegetáriánus, sápítozás lesz, aztán megkérdezik, miért. Azt nem mondhatja, hogy nem szereti a húst, olyan nincsen, de muszáj azt mondani, mert különben a környezetről lesz szó, és ha a környezetről van szó, akkor Béla bácsi mindent jobban fog tudni, mert olvasott egy cikket az Origón a múltkor arról, hogy a vegánok azok, akik tönkreteszik a bolygót, mert a hús- és tejipar nélkül összeomlana a gazdaság.

2004-ben született Szegeden. Jelenleg a szegedi SZTE Gyakorló Gimnázium tizenegyedikes diákja. Az online oktatás alatt kezdett el szépirodalmi szövegeket írni. Ez az első publikációja.

Mivel nincsenek emlékeid, azt is hihetnéd, még nem vagy. Pedig már létezel. Csak egészen másképp, mint mások, és különös helyzeted addig tart, amíg nincs múltad. Ha már lesz hova visszatekinteni, részese leszel az arctalan masszának, ennek a szürke tömegnek, s mindaz, ami különbbé tett, roskatag kunyhóként omlik össze.

Igaz Gergely fülig vörösödött, és olyan fájdalom hasított a bordái közé, mintha egy kés pengéje hatolt volna a húsába. Csaknem összegörnyedt, de minden erejét megfeszítve úrrá lett a kínon. A gyötrelem ködén át a Rottyantós Bözske ábrázatát látta maga előtt, és egy édeskés, kellemetlen szag tolult az orrába. Ugyanaz, amely a ringyó odúját lengte be. Sosem hitte, hogy szagokat is képes fölidézni az emlékezet. Kis híján öklendezni kezdett.

Csak mikor már remegtünk a félelemtől, akkor kezdtek el röhögni, és egymás után dobálták le a jelmezt magukról. Mint kiderült: a szokolyai bélyeggyűjtők voltak, akik megviccelték a városi népeket. De a doboló lány nem volt közöttük.

A szerző Radnóti Miklósról ír életrajzi regényt. Radnóti gyerekkora nyarait Déván töltötte, nevelőanyjának öccse és húga élt itt, öccse gazdatiszt volt egy nagyobb uradalomban. Ezek a vidéki élmények Radnótinak nagyon fontosak voltak, egyik önéletrajzi töredékében meghatározónak nevezi őket, költészetén is látszik, a táj szeretete, a bukolika leginkább innen jön (formailag merít később Vergiliustól). Erről szól ez a részlet, ami tisztelgés Erdélynek is, és némileg a művészetről szóló esszé is, legalábbis a második fele. A regény narrációjának lényege, hogy Radnóti születésekor meghalt ikertestvére mint kísértet követi végig életét, és ő meséli el (az ikertudat nagyon jellemző Radnóti lényére és művészetére).

A merevedése elviselhetetlen volt, de nem tudott szabadulni a látványtól. Figyelte, ahogy a nő válláról lecsúszik a ruha pántja, amikor előrehajol, nézte, ahogy megfeszülnek az izmai, amikor megemeli a kosarat vagy a vödröt. Heteken át kijárt oda, az erdőn túli kis tanyára. Lassan a nő minden szokását megismerte.

Álmatlan fél-holt pózok, zsírszövetek fortyogása, csontok, porcok porladó súrlódása, szervek egymásba-fordulása, masszává alakulása… Őrlőgép! Ön-daráló, pép-készítő szervezet… A vesét kimarták a savak, belek kiszakadása: egy új reggel felé…

S mint a dögvész, mint a pestis, mint a fekete halál terjedt el a földön az ölés öröme és őrülete, ölni tanították a gyermekeket, dicső tett volt az élet kioltása, kitüntették a gyilkosokat, kialudt szemekben a fény, hamis próféták hirdettek hazug igéket, szennyes söpredék rikácsolt éljent tébolyult hadvezérekre, dőlt a pénz a fegyvergyárosok kasszájába, főpapok szenteltek ágyúkat, a vérbosszú lett az új vallás, lángkakas pusztított kunyhót és kastélyt, keselyűk keringtek fecskeraj helyett a légben, a Sátán ült az Isten trónusán, és attakot vezényelt, szerelmes szerenádok helyett szirénák sikoltoztak, óriás-kondér lett a világ, emberhúsból főzték a kocsonyát.

Zavartan ült, újra és újra el kellett olvasnia a sorokat, hogy talán észreveszi a tévedést, nem is az van odaírva, amit olvasott, eltévesztette, a szeme kihagyott vagy hozzátett egy-két betűt, és ettől megváltozott, egészen más lett az értelme. Baljós gondolatok is felködlöttek, megformálatlanul, de annál ijesztőbben, hogy talán az oroszok, vagy az ukrán titkosszolgálat, vagy éppen a magyar, valami összeesküvés, de ugyan miért, mi értelme volna, ki ő, talán mégis a barátok, Diána szervezte, de nincs ünnepelni valója, a születésnapja egy hónapja volt, a névnapokkal meg nemigen törődnek, tévedés lesz, rossz tréfa, sajtóhiba, véletlen egybeesés.

Nedves lepedő, kacskaringós redők szelik át, a mi redőink, a te ágyad, az én éjszakám. A fülembe súgsz, nem értem, nem is érdekel, neked sem fontos, a lényeg, hogy mondj valamit, hogy érezzem, te vagy az, veled vagyok. Rálépnék az ösvényre, amit a lepedőbe vájtunk, engedném, hogy kézen fogj, vezess rajta, most az egyszer, örökre, vagy-vagy, nekem nem jelent semmit, ami közötte van. Együtt sétálnánk a puha talajon, körülöttünk egy zsebuniverzum, csendes és kedves, úgy viselkedik veled, ahogy nekem kellene.

A képeslap tegnap érkezett, a postás rendes ember, behozza. Nézik együtt a szép tengerparti fotót meg az üdvözletet. Ez az 56. képeslap, tán nem is lesz több, gondolta. Ennyit kapott meg, biztos voltak előtte is, de azok eltűntek, elkobozták, valamilyen akta mélyén lapulnak. Sosem válaszolt, nem volt feladó, de tudta, hogy ki küldte. Együtt indultak el azon az őszön, amikor már a zászlók ott hevertek a sárban. Ő nem ment ki, visszafordult a határról, itthon tartotta valami.

Meddig tudja elhitetni magával az ember, hogy még fiatal? Hol húzódik az a választóvonal, amikortól a letűntek közé számít? Van átmenet? Idejétmúlt. Egy tisztes őszes halánték. Önáltatás, kit akar még átverni önmagán kívül, a korosodó pontosan azt jelenti, amit takarni akar: pusztulást.

Hé, fiúk, lőjétek már le azt a barnamedvét, mert meghekkeli a műsort. A bocsokat tartsuk meg! Jók lesznek, mert felturbózhatom a megmentő imidzsem. Nevemre veszem valamennyit, Kicsi Laci, Nagy Laci és Maci Laci. Aztán beadom őket a medvemenhelyre. Jó kis kampányriport lesz belőle!

2003-ban született Győrben. Jelenleg végzős a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban, célja a Corvinus Egyetem gazdaságinformatikai szakja. Ez az első publikációja.

Nem beszéltünk egy nyelvet. Mármint szó szerint. Nem a legcsodásabb felállás, ha az ember a saját unokatestvérével akar diskurálni.

A rokokó-barokk-reneszánsz jelenbe absztrahálása. – Hogyan, miként? – Itt ne áttétes mixtúrákat, sem pedig különféle másolat-módosulások sorozatait, részlet-felnagyításait gondoljuk magunk elé (a vetítővászonra), inkább új lehetőségek képzelet-tárházai felé tekintsünk, az alapokat és a távlatokat folyamatosan (oda-vissza) csiszolva…