Ugrás a tartalomra

A nyelv égbolt, nem kalitka 

Az Irodalmi Jelen szerzői, jelenlegi és egykori szerkesztői március 14-én fontos állami kitüntetéseket kaptak. Korábbi, lapunkban megjelent verseikkel, rövidprózáikkal és más anyagokkal ünnepeljük őket. Hamarosan mindeniküktől új műveket is olvashatnak az Irodalmi Jelenen! 


(Kossuth-díj)

Orbán János Dénes

Nomád 

Nomád zenét hallgatok
a Youtube-on, nem tudom, mi lelt,
fölbukkant majd elragadott egy kazah
történelmi giccs, és fölébredt bennem
az őskelet. Végtelen puszták, feneketlen
ég, sólymok és véres harcosok,
és egyetlen erény: a győzelem.
Evolúciós szempontból a történelem
legeredményesebb férfiúja
Dzsingisz kán. A kutatások szerint
minden kétszázadik férfi a világon
hordozza génjét. Ennek érdekében
több mint száz gyermeket nemzett,
és mintegy huszonötmillió vetélytársát
mészároltatta le, utódai ezt még
megtriplázták. Nem az én világom
– az univerzum: a kávéház és a könyvtár –,
mégis lenyűgöző a véres erő,
melynek bűvöletében az ősök éltek.
Nem volt semmi más az életükben,
csak a szenvedély. Harc és szerelem.
Nem udvaroltak: asszonyaikat
elragadták. És az elrabolt
nők példás feleségként imádták
a rablót. A Stockholm-szindrómára
ennél jobb esettanulmányok
aligha vannak. Hát magába szívott
az éjjel ez a véres, vad szabadság,
és vágtattam volna ész nélkül
szembe bármilyen túlerővel.
Ehhez képest ébredés után
nyulat pácoltam, és a vadsághoz
ennek csupán annyi köze volt,
hogy vadhúsra való fűszerrel
ízesítettem. Az állatot,
mit le nem vadásztam, hanem
a Lidlben raktam bevásárlókocsimba.
A szomszéd törzs legszebb lányának,
akibe fülig szerelmes vagyok,
verseket írok. Pedig csak néhány száz év
telt el. Egy fél perc sem az evolúcióban.

Korábbi portréinterjúnk a szerzővel, az Irodalmi Jelen egykori szerkesztőjével:  
https://www.irodalmijelen.hu/2019-jan-31-1415/nem-akarok-megvenulni-lir…

 


(Magyarország Babérkoszorúja díj) 

Fekete Vince

Beszéd 

Csak mondani kell,
csak beszélni, akadozva
előbb, majd gördülékenyebben,
aztán leállíthatatlanul, beszélni
feltétlenül, mint akinek
ettől, ezektől a mondatoktól
függ és csak a beszéd láncán,
a mondatok apró gyöngy-
golyóin pereg tovább az élete,
belesodródni egyre, beleélni
magát egyre jobban, egyre
feltartóztathatatlanabbul,
s elmondani nekik,
mindenkinek, hogy most,
hogy itt van, hogy
most, hogy itt vannak,
hallgassák hát, ez az ő,
története, ez volt
az ő élete, az ő életük
is, akarta mondani, s
vajon ennyi volt, ennyi lett
volna, tette volna hozzá,
kérdezte volna, de nem
tette, nem kérdezte, csak
beszélt megállíthatatlanul,
ömlöttek belőle a
szavak, a mondatok,
fortyogott belülről ez a
nagyszerű érzés, hogy
most, hogy itt van,
hogy itt vannak, Úristen,
itt ez a csodálatos
lehetőség, hogy kimondja
magát, hogy
kibeszélje mindazt, ami volt,
ami van,
s ami lehet, e beszéd által is,
most
már visszafordíthatatlanul.
 
Korábbi interjúnk a szerzővel: 

https://irodalmijelen.hu/2017-mar-26-1635/mint-amikor-komuveskent-egy-u…

 

Lövétei Lázár László 

(Tizedik) ecloga-féle

„Élni először itt e világon
s élni utolszor.
Látni a földet, látni csak egyszer
és soha többé...”
(Kosztolányi)

 
Hajnali ötkor fölkerekedni,
és ki a házból.
Állni a nonstop pultja előtt, és
inni a kávét.
Nézni, ahogy künn pirkad a hajnal,
s indul a banzáj.
Egy kicsit élni, s fél nap után már
bánni a dolgot.
Dönteni jól, vagy dönteni rosszul,
hogy mi legyen most.
Menni a fák közt, látni a földet,
s csöndben örülni.
Írni ilyen kis ecloga-félét,
vagy le se szarni:
ülni a fűben, majd elegánsan
visszavonulni.

Csíkszentdomokoson, 2010 elején

Pusztai Ilona recenziója a szerző Feketemunka című legújabb verseskötetéről:
https://www.irodalmijelen.hu/2022-szep-11-1647/ido-hamuszurkeve-oldja-k…

 

Sántha Attila 

Ágtól ágig 

Sokan mentek el, és kevesen jöttek haza.
Szomszédunk, Tóth Béla bá
mindkét háborút megjárta,
és mindkettőben orosz fogságba esett.

Na, ez a Tóth Béla bá, mikor hazajött,
olyan sovány volt,
hogy csak ágtól ágig tudott menni,
másképp a szél elfújta volna.
Mondják, valaki egyszer ujjaival
megpattintotta, s elesett.

Maradt neki egy kaszálója,
amit a háború alatt felvert a málna,
oda ment fel minden reggel,
nem kellett neki a társaság,
szemelgetett, s vigyázott a tehénre.
Mári né pedig esténként
valami könnyű étellel várta.

Mikor Béla bá magára szedett pár kilót,
s nem kellett féljen, hogy elviszi a szél,
elmondta Márinak, ő bizony
megszökött az oroszoktól,
és a döghúsra is rászokott,
úgy haza akart jönni.
De nem sokat jutott előre,
éjjelente majd’ elvette az Isten hidege,
a nyári hónapok után elfogták,
s csak most jutott haza,
ne haragudjon.
Mári né csak sírt, mintha bánat
érte volna, pedig dehogy,
s naponta átvitt ételt a szomszédba,
ahol Márta is várta Jánost, akiről ő tudta,
hogy meghalt, de Márta még nem.

Egy idő után Tóth Béla bá
már szembeállt a bivallyal,
s az lesütötte a tekintetét
(pedig nem lett semmivel sem kövérebb).

Na ekkor mondta el a gyermekeknek,
kik csapatoslag jártak utána,
s közben tanulták a bogyókat, füveket,
hogy Szibériát miért is élte túl:
hallotta álmában, hogy hívja őt Mári,
az apja, a rég meghalt öreganyja,
s egy csomó régi ember, akiket nem is ismert.
Tudjátok, fiaim, egyszer
titeket is hazahívnak,
és akkor jönni kell, jönni kell.

Korábbi portrébeszélgetésünk a szerzővel: 
https://irodalmijelen.hu/2018-nov-01-1745/egy-mu-akkor-el-ha-valakie-le…

 


József Attila-díj

Bene Zoltán

Sorsfonat 

1.

Huszonkét lépésre állt meg a sínektől. Pontosan tudta, hogy az aszfaltba olvadt, egy kis fantáziával akár szív alakúnak is képzelhető folt éppen huszonkét lépésre van a peron szélétől. Az emberi fejet huszonkét csont alkotja, számos ősi ábécé − például a kaldeus, a szabin, a római, a kopt és a héber – huszonkét betűből áll; Püthagorasz ennyi évet töltött Egyiptomban „az istenekről szóló tudomány” tanulmányozásával, a Korán lejegyzése szintén ennyi ideig tartott, és a Tarot kártya Nagy Arkánuma ugyancsak huszonkét lapot számlál, ráadásul a huszonkettes a Bolond, a sors, a szerencse, a végzet megtestesítője. És ott van szeptember huszonkettedike is, gondolta. Az elmúlt napokban többször ellenőrizte a távolságot. Nincs tévedés, a szív-forma folt és a peron széle között huszonkét lépést tud megtenni. Se többet, se kevesebbet.

A csikorogva fékező vonat egyre közeledett az ütközőbakhoz. Amikor látta, hogy mindjárt megáll, föltartotta a papírlapot a mellkasa elé. A perzselő hőségben vibrált a levegő a szerelvény körül. Mintha víz alatt nyílnának az ajtók, mintha elmosódó délibáb-figurák lépnének le a vaslépcsőkről. A papír széleit ragacsossá izzadta, legszívesebben elhajította volna. Az egész állomás rezgett, remegett a szeme előtt.

− Én vagyok – toppant elé, mintegy kiszakadva a reszkető háttérből egy ismerős arc.

− Én vagyok – mondta ő is azonnal, majd sietve hozzátette: – Menjünk!

− Menjünk, Endre – mosolyodott el az érkező.

Az első útjukba eső szemetesbe hajította az átnedvesedett papírlapot, utána átvette a vendége táskáját.

− Elég neked a hátizsákot cipelni, Erika.

− Elég.

− Nem messze lakom, gyalog hét perc.

Erika bólintott, tartotta a lépést a férfival.

Hét, némán eltelő perc múlva valóban megérkeztek. Endre kinyitotta a súlyos acélkaput a nő előtt, lifttel mentek a harmadik emeletre, a küszöböt a házigazda lépte át először.

− Nem nagy lakás, három szoba, mind elég kicsi. Ide pakoljunk le – terelte Erikát a konyha melletti helyiségbe Endre.

− Innál valamit?

Erika eltűnődött.

− Valami erőset, ha lehet – jelentette ki végül.

− Lehet – bólintott. – Te csak foglalj helyet a nappaliban. Vagyis ott – bökött egy félig behajtott ajtóra. – Persze, ha felfrissülnél előbb, ott a fürdőszoba – mutatta, hol.

Erika megköszönte a lehetőséget, a fürdőszobába vonult, pisilt, megmosakodott. Amikor két hete egymásra találtak a Facebookon, amit erősen megkönnyített, hogy nem sokkal korábban mindketten húszéves kori portréfotójukra cserélték a profilképüket, nem gondolta volna, hogy ilyen hamar itt lesz a férfi fürdőszobájában. Tisztaság van és rend, gondolta. Endre mindig is szerette a rendet.

Csak akkor bújt elő, amikor a férfi már a nappaliban ült, a kanapén. Mellé telepedett.

− Ha nem bánod – mosolygott közben.

Endre a dohányzóasztalon álló két, félig teli vizespohárra mutatott.

− Konyak. Ez volt itthon.

Erika elégedetten vette el az egyiket, belekortyolt.

− Ez jólesik – mosolygott újra. A fogai enyhén elszürkültek, Endre látta a bal fölső metszőfog mögötti hiányt. Végigjáratta a nyelvét a saját fogsorán. A fogköveket le kéne szedetnie már, ezen kívül azonban nagyjából minden rendben. Anyai nagyapja harmincegy foggal halt meg, azt az egyet is kiverték. Ahogyan öregkorában szarkasztikusan mesélte: a téeszesítés buzgalmában.

− Nem lehetett egy leányálom ebben a melegben utazni.

− Működött a légkondi a vonaton.

− Az jó.

Mindketten kortyoltak. Endre hangosan, Erika alig érzékelhetően. Kint felbőgött egy autó motorja, mire valaki hosszan és ordenáré módon káromkodott. Utána csak a kánikula nyomását érezték a tarkójukon.

− Örülök, hogy eljöhettem – szólalt meg a nő.

− Hozok még inni – állt föl Endre, s a két poharat magához ragadva kisietett a konyhába.

− Mostanában nem találom a helyem – mondta Erika, amikor már az újabb adag konyakot szorongatták. – A munkahelyemet múlt tavasszal otthagytam, hogy a magam ura legyek, de rosszul csinálom, éppen csak, hogy megélek. Már az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek a szociális szférába.

− Nekem se megy túl jól – jegyezte meg Endre.

− Sose gondoltuk, hogy nagymenők leszünk, nem?

− Hát, nem – hagyta rá Endre, holott ő fiatalabb korában sokszor álmodozott a gondtalan, anyagi javakban dúskáló életről.

− Így ültünk akkor is, nem?

Endre Erikára pillantott. Nem, nincs semmilyen pajkosság a szemében. A hangjában sem volt, rosszul hallotta.

− Így, azt hiszem. Másik kanapén, másik lakásban, de igen, így.

Húsz évesek voltak, a lány egyedül várta a fiút az albérletben. Szorosan egymás mellett kucorogtak a pamlagon, miközben megbeszélték a teendőket. Erika rövidnadrágot viselt, meztelen combja hozzáért Endréhez, aki még a farmernadrágon keresztül is érezni vélte a bársonyos bőrt. Erikának gyönyörű lába volt, és bár semmi nem történt, ami emlékeztetett volna a valódinak nevezett szexualitásra, Endre mégis élete legerotikusabb élményeként tartotta számon azt a néhány órát.

− Egy dolgozat miatt mentem föl hozzátok, az albérletbe. Valahol Újrókuson laktál barátnőkkel, akkor viszont egyedül voltunk. Most már egy bazi nagy Tesco áll ott, annak idején még gaztengerre néztek az ablakaitok… Nem ez a lényeg, persze… Rövidnadrágban ültél mellettem. Pedig már nem volt igazán meleg.

− Látod, erre nem is emlékszem.

− Nem? 

Endre idegesen hajtotta föl a maradék italát, kivette a nő kezéből a poharat, nem törődött azzal, hogy egy nagy kortynyi még lötyög az alján. A konyhába sietett, újabb adagot töltött, behozott két doboz sört is.

− Akkor mire gondoltál? – kérdezte.

− A vizsgaidőszak előtti bulira. Kilencvenháromban. Valéréknél ültünk a kanapén. Utána csókolóztunk.

− Huszonkettedike volt – jegyezte meg Endre.

Erika a fejét rázta.

− Nem lehetett huszonkettedike. A téli vizsgaidőszak előtt történt, november huszonkettő túl korai, december huszonkettő túl késő…

− Nem arra gondoltam – vágott közbe Endre. − Amit én meséltem, a rövidnadrágos sztori… Szeptember huszonkettedike… De te nem emlékszel.

Endrét elöntötte a keserű epe. Legszívesebben nyomban faképnél hagyta volna a nőt. Aztán eszébe jutott, hogy az ő lakásában ülnek. Ki csak nem dobhatom, dohogott magában.

− Az első csókunkra emlékszem – mondta Erika halkan.

Ügyetlen voltam, gondolta Endre, féltem az egésztől. Akkoriban mindentől félt. És ez azóta sem sokat változott.

− Ne haragudj, tudod, hogy mindig is szar volt a memóriám – Erika beletúrt Endre gyérülő hajába, aztán ott felejtette a kezét a vállán.

Végül is soha nem meséltem neki arról, mit jelentett nekem az a szeptember huszonkettedike, enyhült meg Endre. Világéletében gyorsan változott a hangulata.

− Sokkal többet kellett volna magunkról beszélnünk – sóhajtott.

− Fogunk.

− Igen.

− A papiros nélkül is megismertelek volna – Erika végighúzta az ujjait a férfi tarkóján.

− Én is megismertelek.

− Pedig sokat változtam huszonöt év alatt.

Mindketten sokat változtunk, gondolta Endre.

− Amikor még szociális munkásként dolgoztam… – kezdte Erika, de a férfi közbevágott.

− No, ezzel megleptél! Hogyan lettél az? − Annak idején magyar-történelem szakra jártak együtt, s bár Erika a szakításuk után, az utolsó évben elment egy évre Svájcba babysitterkedni, Endre meg volt győződve arról, hogy később ő is leállamvizsgázott.

Erika azon tűnődött, elmesélje-e máris, hogy nem fejezte be a magyar-történelem szakot. Miután hazajött, dolgozni kezdett egy könyvelőirodában, megcsinálta a mérlegképes könyvelő iskolát, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a szociális munkás szakot is, hogy szabaduljon kicsit a számoktól. Azt végképp nem tudta, elmondja-e valaha is Endrének, hogy amikor végzett, a főnöke belebukott egy ordenáré ÁFA-csalásba, és utcára kerültek mind. A főnöke, aki az élettársa volt, börtönbe is. Mindenük odalett, s még örülhetett, hogy nem vádolták meg bűnsegédlettel. Endre biztosan azt mondaná, szerencsés, hogy szociális munkás diplomát szerzett, így maradt alternatívája, de közben biztosan kínozná az, amit hallott. Mellesleg igaza lenne, gondolta, ha nincs a szocmunkás papírom, még nagyobb bajban lettem volna. Nem mintha a szociális munka túl sok örömmel járt volna kétezerben. Nem is bírta sokáig, két év múlva már egy hagyatékokkal foglalkozó ügyvédnél dolgozott, ahová a szociális szférában szerzett tapasztalatai miatt vették föl: neki kellett fölmérnie azokat az eseteket, amikor örökösök nélküli egyedülállóak hunytak el.

− Nem diplomáztam magyar-töriből – ismerte be végül. – Később viszont elvégeztem a szocmunkás szakot.

Maga sem tudta, miért éppen azt. Miért nem fejezte be, amit elkezdett? Már nem is érdekes, gondolta.

− Értem – mondta Endre. − Sajnálom. Mármint, hogy…

− Amikor szocmunkásként melóztam, jártam olyan tanyákon, ahol négy-öt nemlétező gyerek élt.

− Ezt hogy érted?

− Semmiféle papírjuk nem volt, nem kaptak oltást, nem jártak iskolába, az állam nem is tudott a létezésükről.

− Ilyen van?

− Az ezredfordulón volt.

Endre csóválta a fejét.

− Amíg tanítottam, én is sok csudát láttam.

− Most mivel foglalkozol?

− Egy kereskedelmi cégnek dolgozom. Itthonról, számítógépen. Nem túl izgalmas, cserébe senki nem akar megkéselni, mint az iskolában.

− Sosem voltál nős? – Erika belepirult a kérdésbe. – A Facebook-adatlapod elég szűkszavú.

A tiéd sem túl beszédes, gondolta Endre.

− Nem, sohasem. Viszonylag hosszan éltem együtt valakivel, de odáig nem jutottunk.

− Én hasonlóképpen. Azzal a svájci évvel elszúrtam mindent. Kikerültem a vérkeringésből, hogy ilyen képzavarral éljek.

Endre nem válaszolt. Mesélje el, milyen volt benne maradni a vérkeringésben? Milyen érzés évtizedek óta a nagyszülei halála után a házuk árából és jelentős, cudar lassan apadó banki hitelből vásárolt lakásban, ismerős ismeretlenek között lakni? Nem valami sok, bár a megélhetésre azért elégséges bérért tanítani végeérhetetlen évekig azokat a gyerekeket, akiket óráról órára kevésbé érdekel mindaz, amiről beszél? Vívódni minden este elalvás előtt, hogy mindez kinek a hibája? Rajtakapni magát azon, hogy a nyolcadikos lányok fenekét stíröli a folyosón, aztán órák hosszat tűnődik, miként lehetséges, hogy egy nyár alatt kisgyerekből minden átmenet nélkül felnőtté válnak a mai kamaszok? Vagy így volt ez mindig, csak nem vette észre? Ezt sem vette volna észre? Meséljen a nőről, akivel együtt élt, míg olyan közömbössé nem váltak egymás számára, mint két kőszobor egy elhanyagolt parkban? És hogy utána mégis évekig együtt maradtak, míg a nőt el nem ütötte egy autó? Mesélje el, hogyan szeretett bele az élettársa a fizikoterapeutájába, s milyen jól él azóta, látszólag boldogan és nyilvánvaló bőségben, s mennyivel jobban néz ki, mint amikor vele volt?

− A fene tudja, hogyan kellett volna csinálni – sóhajtott.

− Mindenesetre jó, hogy itt lehetek – simított végig újra a férfi tarkóján Erika.

− Igen, az legalább jó.

 

2.

Olykor még kapott egy-egy megbízást a régi főnökétől, és Erika szívesen vállalta, mert jól megfizette, s néha egyéb öröme is származott az együttműködésből. Önálló könyvelőként csak tengődött, nem tudott jól bánni az ügyfelekkel, az adókozmetikázás tudományában sem vitte sokra. Az utolsó hónapok különösen rosszul alakultak, ezért a szokottnál is lelkesebben egyezett bele, hogy elvégzi, amit az ügyvéd rábíz.

− Öt éve kaptuk ezt a megbízást ettől a hölgytől – magyarázta az ügyvéd. – Azzal, hogy halála esetén járjunk el, mert nincs vér szerinti vagy egyéb örököse. Aztán, amikor elérkezett az idő, meglepődve tapasztaltuk, hogy az idős asszony eltartási szerződést kötött. Csakhogy ez, ahogy megvizsgáltuk, teljesen amatőr dokumentumnak bizonyult, úgyhogy hiába esküdözött meg üvöltözött az eltartó, semmire sem szerzett jogosultságot azzal a darab értéktelen papírral.

Erika figyelt, bekapcsolta a melltartóját, megigazgatta benne a mellét.

− Ez most nem olyan eset, mint a többi, ennyiből is látható. Valami nem stimmel – egykori főnöke körültekintően tűrte az ingét a nadrágjába. − Nagy vagyonról van szó, és a szomszédasszony szerint, aki átjárt a nénihez, lehetséges, hogy mégis csak létezik egy örökös, akiről senki sem tud, mert az utóbbi időben, amikor már nem volt teljesen magánál a kuncsaftunk, a fiáról motyogott. Nincs időm most ezzel foglalkozni, neked kellene a nyilvántartásokban utánajárni a dolgoknak.

Erika könnyedén utána is járt. Gyorsan rátalált az egyedüli élő örökösre, Kürtösi Endrére, egykori szerelmére. Endre nagyapjának első felesége volt az elhunyt. Hamar kiviláglott az is, hogy valójában nem csupán a nagypapa első neje, de Endre nagyanyja halt meg magára hagyottan, egy hatalmas lakás mélyén. Akit a hajdani szerelme a nagymamájaként ismert, a második feleség volt. Ő nevelte Endre apját, mindenki úgy tudta a családban, ő a vérszerinti anya és nagyanya. Tévedtek.

− Bonyolult történet – mutatta a papírokat Erika az ügyvédnek −, a nő, aki most meghalt, elhagyta az országot 1950-ben, és Argentínában ment újra férjhez. Több gyereke nem született. Le ugyan sosem mondott a fiáról, de disszidált, ezért a hatóságok a kisujjukat sem mozdították érte vagy a jogaiért.

− Ráadásul a férje és a gyereke nélkül ment el, illegálisan – mélázott az ügyvéd. – Gyakorlatilag lemondott a jogairól. A legtöbben még egy jogállamban sem törték volna érte magukat, nemhogy a Rákosi-rendszer Magyarországán.

− És nem is tudott az egészről szinte senki.

− No, igen, az ilyen ügyek többnyire csak akkor kerülnek felszínre, ha valaki megpiszkálja – vonta meg a vállát az ügyvéd.

− Az eredeti anyakönyvi bejegyzés máig megvan – folytatta Erika −, ha azt összevetjük az anyakönyvi kivonattal, minimális figyelemmel minden egyértelműen és világosan kiolvasható.

Kürtösi Endre korán elhalt apja iratainak Anyja neve rubrikájában a nagyapa második feleségének a neve szerepelt, akit majdnem ugyanúgy hívtak, mint az elsőt, egyetlen betű eltéréssel.

− Nem lehetett nehéz egy olyan anyakönyvi kivonatot szerezni – fejezte be Erika −, amelyikben véletlenül elírtak egy nevet, vagyis lemaradt egy vezetéknév végéről egyetlen betű, esetünkben egy h. Bár a két anya többi adata sem egyezik, magától értetődően, ezt a problémát, gondolom, valami kis ajándékkal, vagy fene tudja, mivel, megoldották. Ha valaki valaha is rájön, hogy nem minden klappol, simán lehetett volna elírásra hivatkozni a majdnem teljesen egyező családnevek miatt. Mivel azonban soha senki nem reklamált, elsikkadt a dolog.

− Ahogy mondom – hümmögött az ügyvéd. − Ha nem bolygatják, nem merül föl…

 

3.

Kürtösi Béla jól fejlett gyomorfekéllyel és krónikus álmatlansággal tért haza a szovjet fogságból 1947-ben. Naphosszat ült otthon, nézte, ahogyan az apja nadrágokat és mellényeket varr, amiket aztán a kutya sem vásárol meg. Azt is csak nézte, ahogyan nem sokkal később elvesznek tőlük mindent, a kicsike üzletben élelmiszerboltot rendeznek be, a lakásukból áttelepítik őket egy udvari melléképületbe, az apját és őt pedig a ruhagyárba irányítják, udvarosnak. Tulajdonképpen semmi rosszat nem látott a helyzetében, nem értette, miért siránkoznak a szülei. Az orosz frontnál meg a fogolytábornál minden jobb, motyogta magában.

1948 végén ismerkedett meg Horváth Ilonával. Egy hirdetés révén találkoztak. Ilona a vőlegényét kereste, és Kürtösi az újságban megjelent név – Marjay Frigyes − és az alakulat száma alapján rögtön tudta, kiről van szó. Együtt szolgált a férfival.

− A hadnagyom volt – mesélte a fiatal nőnek, amikor munka után fölkereste. – Rendes ember, szerettük.

Három nappal azelőtt, hogy fogságba esett, Kürtösi Béla látta meghalni a hadnagyot. Egy hajnali támadás során érte a repesz, letakart hordágyon vitték el. A holmija egy részét néhány katonatársa vette magához, hátha talál valami használhatót, s amikor osztozkodtak, Béla megpillantotta a fotót is, amely Horváth Ilonát ábrázolta. A gusztustalan megjegyzések miatt véste az eszébe, amelyet néhányan megengedtek maguknak. Ezekről a megjegyzésekről hallgatott.

− Köszönöm, hogy ezt elmondta nekem – suttogta a nő, amikor Kürtösi befejezte.

Hallgattak egy sort.

– Ezek szerint nagy bajban vagyok – tette hozzá alig hallhatóan a nő.

Béla gyöngéden nézett Ilonára.

− Ha tudok, segítek.

A nő csak a fejét rázta, s szinte kituszkolta vendégét az ajtón.

Három nap múlva azonban a ruhagyár előtt várta.

− Említette, hogy itt dolgozik – mondta lesütött szemmel.

Kürtösi elköszönt az apjától, belekarolt Horváth Ilonába, s az egyik közeli kisvendéglőbe mentek. Fröccsöt ittak az egyik sarokasztalnál.

− Ha tudok, segítek – ismételte meg Kürtösi.

− Talán tud.

− Miben?

− Vegyen engem feleségül.

Horváth Ilona kimondottan vonzó nő volt, Kürtösi el nem tudta képzelni, hogy ne találna minden ujjára négy-öt férfit, különbeket egy gyomorfekélyes, rossz kedélyű udvarosnál.

− Maga jó ember, érzem.

Az a megdöbbentő igazság, hogy Kürtösi Béla bizonyos értelemben valóban jó ember volt.

− Ha akarja, feleségül veszem, de miért én?

− Nézze, Béla, gyerekem lesz.

Kürtösi fölsóhajtott.

− Értem.

A hadnagytól nem lehetett, ezt még ő is tudta.

− Köszönöm – mosolyodott el a nő, és megsimogatta a férfi kézfejét.

Ilona csak hetek múlva, az esküvő után árulta el, hogy maga sem tudja, ki a gyerek apja.

Gépírónőként dolgozott a vasútnál.

− Egy nap két kolléga hívott, hogy jegyzeteljek, leltárt veszünk föl az egyik félreállított vonaton. Alig szálltunk föl, befogták a szám, lerángatták a ruhámat, és nekem estek. A fülkében, ahová becibáltak, három másik várt ránk. Nem tudom, az öt közül melyiktől estem teherbe.

Eszébe jutott, hogy elveteti a gyereket, de sem pénze, sem bátorsága nem volt hozzá. Kétségbeesetten keresni kezdte a vőlegényét, hitte, hogy ő meg fogja érteni.

− De azt nem gondoltam, hogy egy olyan remek emberbe botlom, mint maga, Béla.

 

4.

− Többször is leléptem a távolságot, s pontosan huszonkét lépésre álltam a peron szélétől, amikor érkeztél – Endre arca egyre vörösebb lett, miközben mesélt, pedig Erika mosolyogva hallgatta, és simogatta közben a kézfejét.

− Akkor már értem, miért haragudtál, amikor nem emlékeztem arra a szeptember huszonkettedikére.

− Nem haragudtam, csak rosszul esett... Az is hülyeség, tudom.

− Ne mondj ilyet, ez teljesen érthető!

Endre úgy érezte, boldog. Régóta tudta, hogy a boldogság nem állandó. Permanens boldogság nem létezik. A boldogság pillanatokra korlátozódik. Olyan, mint az ünnep: annak is csak a hétköznapok tengerében van értelme.

− Azért mentél ki annak idején Svájcba, mert szakítottunk? – tette föl a kérdést, ami huszonöt éve foglalkoztatta, de rögvest meg is bánta, hogy kicsúszott a száján. A boldogság azon nyomban elillant.

Erika soha nem gondolt erre. Hetek teltek el a szakításuk után, amikor egy gyerekkori barátnője üzent a svájci lehetőségről. Anyagi megfontolásból ment ki. Soha életében nem volt elegendő pénze.

− Azt hiszem, igen – mondta. – Jó döntésnek tűnt.

Pedig, ha jól emlékszem, tette hozzá magában, a szakítást is én kezdeményeztem, bár fogalmam sincs már, miért.

− Végül nem bizonyult annak – szögezte le, és megrázta a fejét, mintha egy, a hajába ragadt bogártól akarna megszabadulni. – De ne ezzel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy most itt vagyunk.

Endre szeretett volna még a régi, közös dolgaikkal foglalkozni. Mégsem kockáztatott. Két és fél évtized tapasztalata alapján tökéletesen tisztában volt azzal, jobb a felszínen maradni. A mélyben könnyen megfullad az ember. Nem is értette, honnan vette a bátorságot a ritka alámerülésekhez…

 

5.

A legifjabb Kürtösi Béla sírt a Mózes-kosárban. A nagyanyja mellette ült, ringatta, ám ő csak üvöltött.

− Nem csinálna valamit azzal a kölyökkel, éjszakás voltam! – ordított be az egyik szomszéd.

− Fél óra, és hazaér a fiam meg az uram! – kiabált vissza idősebb Kürtösiné.

Az üvöltözés csak rontott a helyzeten.

− Az anyja hol az isten lovában van? Miért nem fogja be az a gyereke pofáját?!

Idősebb Kürtösiné erre inkább nem reagált, csak gyorsabb tempóban kezdte ringatni a kosarat. Amitől az unokája még jobban rázendített.

Amikor a két férfi hazaért, a gyerek már nem sírt, csak szipogott.

− Egész délután velem pöröltek – panaszkodott az asszony. – Mert rítt a gyerek. De hol az anyja, Béla, hol?

A két Béla nem felelt. A fiatalabbik fölemelte a legifjabbat, a fiát, akiről tudta, hogy nem az ő fia, szorosan magához ölelte. Az idősebb elment.

− Szerzek neki kecsketejet – dünnyögte.

− Hol az anyja, Béla? – nézett a fiára az asszony.

Az csak a fejét csóválta.

 

6.

Erika eleinte nem akadt a nyomára annak, Horváth Ilona miért és hogyan hagyta el az országot, míg eszébe nem jutott, hogy utána kellene nézni, kihez ment férjhez Argentínában. Így talált rá, egykori főnöke összeköttetései révén Federico Marjayra, és így tudta meg azt is, hogy Ilona volt az egyetlen örököse Marjay húsfeldolgozó üzemének, amelyet a második férje halála, 1994 után fölszámolt, és a vagyonnal együtt hazatelepült.

Erika lefordíttatta azt a spanyolul írott, egy gondosan megcímzett borítékba helyezett, ám soha nem postázott levelet, amelyet a hagyatékban talált. Horváth Ilona leírta benne a történetét egy bizonyos Maria Evának. Innen tudott meg Erika szinte mindent Marjay Frigyesről, Ilona Kürtösivel kötött házasságának pontos körülményeiről és a gyerek, Endre apja fogantatásáról. A levélből kiderült, hogy Marjay Oroszországból német alakulatokkal visszajutott a front mögé, majd egészen Németországig, ahonnan egy SS-tiszttel szökött Argentínába. Valóban megsebesült, és Kürtösi Béla jól látta, hogy halottként viszik el a lövészárokból, de csodával határos módon túlélte a sebesülését. 1950 elején talált rá egy nemzetközi magánnyomozó-iroda segítségével Horváth Ilonára, és megszervezte a szökését az országból. Talán ugyanúgy lépett vele kapcsolatba, ahogyan a nő Kürtösi Bélával. Ilona ugyan nem tudta, hogy Béla lesz az, aki reagál a hirdetésre, sőt, azt sem, hogy lesz-e egyáltalán valaki, aki jelentkezik, Marjay apróhirdetését azonban csakis az egykori menyasszony érthette, senki más. Föltéve, hogy így léptek kapcsolatba. Talán egészen másképpen történt. Erre már sosem derül fény.

Erika sokat töprengett azon, mit érezhetett Kürtösi Béla, és mekkora lelkierő kellett ahhoz, hogy sajátjaként nevelje föl azt a gyereket, akinek az apja egy vadállat volt, az anyja pedig azt tette vele, amit. Mert az is kiderült a Maria Evának címzett levélből, hogy Horváth Ilona nem búcsúzott el a férjétől, amikor távozott. Titokban szökött el otthonról is, amiképpen az országból. Nem magyarázta meg a cselekedeteit.

Azt már sehogyan sem tudta kideríteni Erika, hogy Ilona, hazatelepülve kereste-e a leszármazottait. Valószínűleg nem. Hiszen azzal a vagyonnal, amellyel rendelkezett, gyerekjáték lett volna megtalálni Endrét. Ahogyan Erika is könnyedén fölgöngyölítette az egészet. A legifjabb Kürtösi Bélának, Endre apjának eredeti anyakönyvi kivonatát csak az nem találta, aki nem kereste. Ezért Erika föltételezte, hogy Ilona egy percig sem keresett semmit és senkit. Így azt sem tudhatta, hogy a fia 1980-ban meghalt, ám hagyott maga után egy fiúgyermeket. Amit tett, az nem volt több, mint egy ügyvédi iroda megbízása. Ezáltal, talán tudatosan, talán véletlenül, esélyt adott az utódainak. És Erikának.

 

7.

És Erika élt az eséllyel.

Korábbi portéinterjúnk kollégánkkal és állandó szerzőnkkel: 
https://www.irodalmijelen.hu/2021-feb-01-0932/lehetseges-vilagok-vilaga

 


Kántás Balázs 

A valószerűtlen város 

A valószerűtlen város,
mint élő organizmus,
olykor értelmezi
a saját létezését.
Sejtjei vagy polgárai,
kinek ahogy tetszik,
ilyenkor gyorsabban
mozognak szerteágazó
körpályájukon.
A fémvéráram felgyorsul
a beton ütőerekben,
erősebben gyúlnak ki
a fényreklám-neuronok.
Évente egyszer-kétszer
tapasztalható efféle felvillanás,
valóságfelismerés-roham.
Időtartama jellemzően
nem több mint egy-két perc.
Ha mindezidáig nem is tud
túlzottan sokat róla,
igen, elmondható,
hogy a valószerűtlen város,
mint élő organizmus,
legalább megkísérli értelmezni
a saját létezését.

A valószerűtlen város,
ahol az óra huszonnégyszer
üt naponta éjfélt.
Polgárai boldogok,
hiszen nem ismerik a
szabadság, egyenlőség, testvériség
fogalmát.
Más fogalmakat
sem nagyon ismernek,
csak amelyeket enged
az agyukba beszivárogni
a koponyájukba telepített
mikrochip.
Két világ határán élnek,
de egyiket sem értik,
vagy akarják érteni igazán.
Sajátos tranzithelyzetben
futják a köröket,
végtelenített alkonyzónában
léteznek és nem-léteznek
egyszerre, de közben zabálnak.  
Közben persze szentül hiszik,
hogy ami nekik adatott – az
acélszürke betonépületek –,
bőven több mint amit
bárhol másutt
remélhetnének.

Korábbi portréinterjúnk a szerzővel: 

https://www.irodalmijelen.hu/2019-okt-06-2022/fizetes-nelkuli-szabadsag…

 


Király Farkas 

A végtelen meghosszabbításai 

28.

egy gömb az idő. a másodpercek
pedig arról lehámló pikkelyek.
ahogyan telik, egyre inkább
a közepét közelítjük meg.

nem tágul, sőt láthatóan szűkül.
közepén egy pont a végtelen
határa, melyet ha átlépünk,
befogad majd a folytonos jelen.

minden könnyed egy időpikkely,
súlyos szótag egy szerelmes versben.
minden könnyem egy másodperc,
segít az időt összetekernem.

lépjünk. lépjük egyszerre át
a pontot a gömb-idő közepén.
közben nézzünk milliárd pikkelyt
lehámlani róla. együtt, te meg én.

29.

hogyha gyakran szavadba vágok,
azért van, mert a szavamba vágsz.
ugyanazt mondod, amit mondanék.
hiszen amire én, te is arra vágysz.

amikor a zsebedbe nyúlok,
te is mindig a zsebembe nyúlsz.
ha felemelkedem, te is felszállsz,
ha zuhanok, te is a mélybe hullsz.

ám zuhanásomból felemelsz,
s én örvényedből az égbe húzlak.
szerelmünk égő halmazai a
lángoló csillagok között úsznak,

és megolvasztják az univerzumot,
ahogy tették eddig, úgy most is.
vagyunk az ellentmondások mítosza:
sosem látott kétszarvú unikornis.

30.

csak azt szeretném elmondani
hogy nem is rég, a télnek közepén
kezem ujjainak begyei
kipuhatolták, hogy te meg én
egyazon kalandba lettünk kisorsolva
melyben számtalan a váratlan elem
s amelyet egyszerűen szólva
úgy nevez a rendező: szerelem

azt akarom leírni neked
hogy mindez csupa nagybetű lenne
de nem akarok kiabálni a versben
a visszhang a vers rovására menne
ahogy a szótagszámok s a verslábak is
meg a kidolgozott rímek is talán
leszarom: ez most nem költészet
de szerelem kettőnk üzenőfalán

hisz van ebben valami nagyon ősi
valami ösztönös, ezredéves vágy
ha már leírom, legyen őszinte
és szókimondó – semmiképp sem lágy
utánzat, másolat vagy hasonló
amit elrejt egy véka vagy egy pléd
csak azt szeretném elmondani:
hogy szerelmes vagyok beléd

31.

pókok ereszkednek a levelek közül.
vizes térkövek tükrözik a léptünk.
kukába dobott kék csokispapír
hagy jelet arról, hogy ma is éltünk.

a vakablakban árva kandeláber,
ferde árnyékot vetít a falra.
még egy perc, vagy kettő. aztán
jobbra fordulok, te pedig balra.

eső szitál, nyitva az égi csap.
rongyos esernyő alatt szeretlek.
szívem fölötti zsebemben mosolyod.
bőrünkön száradnak mindenféle cseppek.

Korábbi interjúnk a szerzővel, lapunk egykori prózaszerkesztőjével: 
https://www.irodalmijelen.hu/05242013-1442/utak-boldog-utcaba-interju-k…

 


Lőrincz P. Gabriella 

Kegyelem

Megoldották az osztást
Tudjuk jól, tört maradt.

Jelenbe hoztunk múltat, átkot, szerelmet,
Haza helyett házakat.
Szép, de üres tányért rakunk
A hímzett terítőre.
Nem lesz egész,
Így mondják, nem lehet,
Rozsdaette szögesdrót fölött
Szél tépdes idegen színeket.
Kifosztva, állandó adventben
Hogy bicsaklik a szó, a gondolat,
Kegyelmezz, Úristen, kegyelmezz,
Más szavunk nem marad.
Beláthatatlan, drága otthon,
Sebeid krisztusi sebhelyek.
Isten előtt száz év csupán egyetlen pillanat,
S ha elfogynak majd a földi határok,
Csak a kegyelem, csupán az marad.
 
Korábbi  portéinterjúnk a szerzővel: 
https://www.irodalmijelen.hu/2019-mar-12-0946/kisse-ijeszto-ketmufajusag

 


Szilágyi-Nagy Ildikó 

Lagzi 

– Nekem is összejöttek néha a dolgok régen – mentegette Béla a segédjét. – Volt, hogy rosszul jött ki a lépés, vagy minden összejött aznapra.

– Persze – tekintett le Ani „a segédre”, akit Béla az apjától örökölt meg, és azóta apja helyett apja az iszákos munkaerőnek, aki jó szokásához híven az árnyékban aludt, fejét egy vakondtúrásra fektetve.

– De azt látja, hogy most nem ivott – folytatta Béla a mentést. – Legalábbis nem annyit.

– Honnan tudja, mennyit ivott, ha nincs magánál?

– Ha sokat ivott volna, most vagy maga alá piszkított volna, vagy hányt volna, és a szájában a hangyák ki-be járnának, és hordanák szorgalmasan az eleséget, ahogy a jó múltkorokban is láttam, amikor az egyik ügyfelemnél hozta rám a szégyent.

Közben Ani a segéd vállát rázta, de az mélyen aludt tovább.

– Áá, nem ébred az föl olyan könnyen. Kemény, kitartó ember az alvásban. Biztos összejött neki sok minden. Tegnap kapta meg az élettársának az öccse a rokkantnyugdíjat, ilyenkor elveszi tőle, és megy pálinkázni hajnalban, aztán a munkából is eljárogat, meg munka után is rögtön valamelyik bögrecsárdába szalad. Amikor még én iszákos voltam, én is így csináltam. Aztán csoda, ha az ilyen embernek minden összejön? Összecsapnak a feje fölött a hullámok, akkor meg az az ürügy az ivásra. Emlékszem, egy téli péntek este részegen motoroztam haza. Már sötét volt, pedig azt ígértem a feleségemnek, hogy korán hazaérek, mert másnap lagziba voltunk hivatalosak, és még valami süteményeket kellett volna átvinnem, amiket a feleségem sütött. Mert persze bérben tudott sütni, de nekem nem! Nem sikerült hazaérnem időre, ezért bosszúból behajtotta a kiskaput. Én a szokott módon, motorral mentem föl a lépcsőn, a kapun is így mentem át, de sajnos leszakítottam a szárnyát, mert hát az a gonosz asszony szándékosan behajtotta, hogy megtréfáljon. A térdem úgy beütöttem, hogy nem tudtam leszállni a motorról. A bejárati ajtó állított meg, eldőltem, rám a kertkapu leszaggatott darabja. Persze olyan ittas voltam, hogy nem tudtam ebből a gubancból kikeveredni. Kiabáltam, hogy: „Réka! Gyere ki! Nem tudok leszállni a motorról.” De nem jött az elvetemült. Egyre hidegebb lett, és a hó is esett. Szerencse, hogy megjött az anyósom, és lebontott a motorról. A feleségem meg ott ugrált akkor már körülöttünk, és kacarászott, meg szidott engem, amiért tönkretettem a kertkaput. Az anyósom bevitt, megfürdetett.

– Ez de ciki! Nem volt szégyenlős?

– Hát, babácska, az elején igen. De az anyósom még elég jó nő volt öreg korára is, nem is volt olyan öreg, csak tizenöttel volt korosabb a feleségemnél, úgyhogy levetkőztette a gátlásaimat. De nem történt semmi, mert miután megfürösztött, és betámogatott az ágyba, rögtön elaludtam. Másnap reggel a feleségem befogott még segíteni, aztán délutánra megenyhült, együtt kicsíptük magunkat, rajta farmer miniszoknya, rajtam meg öltöny, fehér ing, nyakkendő, és mentünk volna az unokatestvérének a lakodalmába, de a gyerek bedurcázott, hogy ő nem jöhet. Pár éves volt csak, de már fürgén futott, és élesen vágott az esze. Hát, rázárta a nászajándékra a ház ajtaját. Anélkül meg nem indulhattunk el. A kulcsot behajított a baromfiudvarba. Nem is lett volna gond, csakhogy pont a kakasra találta dobni olyan szerencsétlenül, hogy a kulcstartó fönnakadt a harcias japánkakas nyakán. Ijedtében futkosott keresztül-kasul a baromfiudvarban, én meg öltönyben utána. A szép cipőmet hamar levetettem, ne legyen saras, de mezítláb meg csak csúszkáltam a tyúkszarban, és a kakas még vissza is támadott. A gumicsizmám épp a házban volt, ahhoz kellett volna a kulcs a kakasról, de a kakast utolérni csak gumicsizmában lett volna esélyem. Hamar elszaladt így az idő, végül elkaptam azt a nyomorult kakast. Elkéstünk, és erre a feleségem újra haragos lett.

– Ő gyereke akasztotta a kakasra a kulcsot! – nevetett Ani.

– Amikor eljött a tánc, akkor, gondoltam, megbékítem a Rékát – folytatta Béla –, mert szeretett táncolni akkor még. Most már nem, mert nem tud mozogni, mert százötvenkét centi és száznegyvennyolc kiló, mert csak fekszik a tévé előtt, és eszik. De akkor még fürgébb asszony volt. Alig mentünk föl a parkettre, hát jön a tanyáról annak a szadista állat szomszédomnak az egyik kis szerencsétlen, fogyatékos gyereke, hogy engem keres, baj van.

– Tényleg fogyatékos volt?

– Igen, az apja alkoholista volt, az anyja meg elhatározta, hogy halálra issza magát, mert így akart öngyilkos lenni azért, mert a férje iszik. Szerencsétlen kisgyerek volt az, babácska! Magyarázta, hogy azonnal menjek haza, és törjem be az ajtót, mert az anyósom fázik. „Micsoda?!”, mondom. Nem tudtam, mire véljem a dolgot, mert bolondos volt ez a gyerek, de mindig volt valóságalapja annak, amit mondott, csak ki kellett bogozni. „Ki mondta, hogy ide gyere?” „Senki”, felelte a gyerek. „Hanem megkérdeztem a mamát, hogy miért tetszik kint ácsorogni, aztán azt mondta, hogy „Az isten áldjon meg, kisfiam, törjed már be az ajtót nekem”, de én nem tudom az ajtót betörni, hát elszaladtam ide.” Tudakolom tőle, miért kell az ajtót betörni, hát kihámozom, hogy a kisfiam belülről, az üvegen át kacagva nézte őket. Kizárta az anyósomat egy szál pendelyben a hidegben, és az hiába könyörgött, nem engedte be. A feleségem megint dühbe jött, hogy minek mászkálok el, kibír kint az anyós még egy-két órát, vagy menjen be a disznóólba. Hazaszaladtam. Az volt a helyzet valóban, hogy a kisfiam úgy megmakacsolta magát, hogy még én sem tudtam rávenni, hogy fordítsa már el a kulcsot a zárban. Be kellett törni az ajtót.

– A felesége?

– Hajnalig mulatott a lagzin. Nekem már nem volt kedvem visszamenni.

Ani újra ébresztgetni próbálta a segédet, aki a felvágandó tüzelő szemrevételezésében ájulásig kimerült, de hiába.

– Ne finomkodjon, kicsi babám – jelezte előre Béla az akciót, majd teljes erejével megrázta munkavállalóját, miközben közelről a fülébe kiabálta: Kecske Tibi!

Miután az újabb sikertelenséget megemésztette, Anihoz fordult:

– Babácska, egy napernyője lenne? Tegyük a fejéhez, mert hamarosan ideér a nap. Még felforr az agyvize, aztán itt hal meg nekem ez a szerencsétlen a maga kertjében. Jó, hogy egész hétre be van jelentve. Nem feketén dobja itt fel nekem a talpát – összegezte Béla megnyugtatóan, amikor látta Ani aggódó tekintetét.

Korábbi portréinterjúnk a szerzővel: 
https://www.irodalmijelen.hu/2021-nov-30-1146/iro-nyelvnek-nem-kalitkaj…

 

Weiner Sennyey Tibor 

A nagy zöld

(szegedi emlék)

 

A nagy zöld növény életét talán még sikerül megmenteni.
A megmentésben egyáltalán nincs gyakorlatom, főleg
Nagy és zöld életek megmentésének kínos procedúrájában.
Pedig amikor először találkoztunk már sejthettem volna,
Hogy közös sorsunk, közös dolgunk van ezen a világon.
Természetesen ebben is Danyi Zoli a hibás, hiába minden,
Ő tehet erről is, ő, meg az a fene jó szíve, hogy hagyta
Azt a fránya kis kamaszt a süldő kis palántát, míg itt lakott
A Napvárosban – hét év talán – megnőtt a növény
Zöld lett és hatalmas – Danyi Zoli ért ahhoz, hogy békén
Hagyjon másokat, és ez nagyon bejött ennek a zöldnek.
A plafonig nőtt és nyugta volt, mindaddig míg a Zoli
El nem adta a szegedi lakást, és a növény meg itt maradt,
Hozzám költözött, a Szentháromság ucca hatvanhat alá.
Így írtak neki levelet déli rokonai a pálmák „Drága Nagy Z!
Itt süt a Nap. Fotoszintetizálunk ezerrel. Veled? Ölel, Pálma.”
A túloldalon öntözőkannákról és bővizű folyamokról festmény.
De minden hiába – mert elköltöztem, sőt Pálmáig mentem;
S amikor januárban visszatértem, a növény, a Nagy Zöld
Elfagyott és elhagyott állapotban lekonyult karokkal
Félhalottan vagy szinte élettelenül. Mondom: Jaj, Danyi Zoli
Rám bízta a nagy zöld pálmát és én nem vittem magammal,
Nem vittem magammal a Déltengerre, nem raktam bele
A balzsebembe. Jóllehet bele se fért volna a nagy zöld,
Vagy kiszúrták volna, hogy nincs vízuma, útlevele se.
Hát lehet így élni? Lehet élni útlevél és vízum nélkül?
Lehet élni otthon melege és gondoskodó kertész nélkül?
A Nagy Zöld ott állt előttem félhalottan, két nagy karja lógott,
Nem gondozta senki – nem ügyelt rá senki – én se. Én se!
Hazacibáltam a Boldogasszonyra – pár napig hagytam
Hagy szokja – aztán megmostam leveleit és fogtam a két karját,
Két hatalmas zöld levelektől terhelt karját, az egyiket
Cipőfűzővel, a másikat internetes kábellel a sarokba
Kikötöttem; és amikor leszálltam a fotelről a nagy növényt
Néztem, a Nagy Zöld növényt, hogy most igen, jól van.
Láthatólag jobb ez a hely neki, mégis úgy emlékeztetett
A Nagy Zöld növény - kinek két karját kifeszítettem -
Úgy emlékeztetett valakire, s nem tudtam, hogy őt
Most elvesztettem vagy megmentettem. Nem tudtam
Hogy ki feszít kit, és ki menti őt és ki engem?

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.