Költő, szerkesztő és tanár. A sorrend persze nem rögzíthető. Innen is, onnan is megéli az alkotást. A szolnoki szerkesztőséggel működő Eső egyre nélkülözhetetlenebb szín a kortárs palettán, ahogy Jenei Gyula kötetei is egyre markánsabb hangot képviselnek a maguk fanyar-kontemplatív, tárgyiasan szubjektív történetmesélő verseivel. A beszélgetésen jelen volt a költő, a szerkesztő, a tanár, hiányzóként csupán a felhőtlen mindennapokat jegyeztük fel.

Nevét egyre többen ismerik az irodalomban, s nemcsak mint íróét-költőét, de mint lelkes és a szekértáborok közeledését állhatatosan előmozdító irodalomszervezőét is. Az „Irodalom a kertben” programsorozat megálmodója és létrehozója Miskolcon, de a Versszínházat is számos jeles vendég megtisztelte már. Kégl Ildikót barátja és költőtársa, Fecske Csaba kérdezte.

A kritikaírás, úgy gondolja, nagy felelősség, hiszen sok esetben a kritikus determinálja az olvasói értelmezést. A friss kiadvány olvasottságát egy pozitív kicsengésű, de akár egy erősen bíráló hangú kritikai visszhang is növelheti.

A párbeszéd kéne álljon a közösségi irodalombefogadás középpontjában, s a párbeszédnek a kritikák adhatnak utat, vagy éppenséggel összegezhetik a már kibontakozó párbeszéde(ke)t. Ez az akár polemikus, de mindenképpen dialogikus folyamat vezethet oda, hogy továbbfejlesszük magunkat a világunk ingereire való reagálásban.

Ritka szerencse, amikor az ember szinte átintegethet interjúalanya ablakába. Arany Zsuzsannával egy kellemes nyárestén ültünk le a szomszédos otthonaink mellett elterülő parkba, hogy többek közt a Pardon – Az Új Nemzedék rovata Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1919–1921 című kötet tanulságairól beszélgessünk, és mindarról, amivel az irodalomtörténész az utóbbi években foglalkozik.

– Regál című regényed új kiadásának különös aktualitást adnak napjaink történései. Te magad milyen belső stratégiával vészelted át a menekülttábort, volt-e valami módszered, ami segített a talpon maradásban, túlélésben?

– A menekülttáborban nincsenek stratégiák, hiszen a véletlennek teszi ki magát minden ottlakó. Célok vannak, de ezek megvalósulása is a véletlenen múlik. Ami a legfontosabb, soha ne add fel a reményt, még akkor sem, ha minden ellened szól.

Arra régen rájöttem, hogy valóban nem a történetmesélés érdekel elsősorban, hanem az, hogyan viszonyulunk mindahhoz, amit a sorsunk kimér ránk. Ahány ember, annyiféleképpen reagál ugyanarra a helyzetre. Mondok példát. Valaki megtudja magáról, hogy valamilyen betegség fogja meghatározni az életét. Nem hal bele, de bizonyos szabályrendszerhez kötötten kell a továbbiakban élnie. Van, aki ezen elkeseredik, van, aki rögtön elkezd számolgatni, tervezni, hogy mit lehet az adott rendszeren belül megtennie, elérnie. Azt hiszem, én a második típusba tartozom. Hamar alkalmazkodom helyzetekhez. Az is helyzet, amikor felmérem, hogy engem az érdekel, ami a történeten túl van. Hát akkor azt írjam, ami érdekel.

Mára „védjegyévé” vált kitűnő szonettkoszorúit egykor Lator László szigorú tolla javította. A kötött forma nála fegyelmező erő, egyébként pedig képes sok mindent „csakazértis” alapon véghez vinni: legyen az félmaraton, hegymászás vagy nehéz versformában komponálás. „Civilként” gyerekekkel foglalkozik, nagyon is felnőtt módra. Rajzolni viszont csak koalát tud, mint mondja, azt sem jól. – Vesztergom Andreával beszélgettünk.

Fecske Csaba költészete éppolyan sokoldalú, mint ő maga. A népies lírától az avantgárdon át a posztmodernig olvas és ismer szinte mindent a magyar irodalomból. A költészet mellett a barátságok éltetik, nemcsak Miskolcon, de országszerte nagyon sokan ismerik, olvassák. 1990-ben az élet „bepróbálkozott”, hogy kettétörje pályáját és őt magát – ám a sors nem tudta: ezt a költőt keményebb fából faragták annál, hogy feladja...

„Nyár tengerrel és tűző napsütéssel, tél hatalmas hóval, hegyekkel” ­– vallja Varga Melinda, az Irodalmi Jelen vers- és interjúrovatának szerkesztője, számos fiatal költő, prózaíró mentora. Milyen szavakkal jellemezné önmagát a költő, s kik azok, akiknek a legtöbbet köszönhet? – erről is kérdezte Szalai Klaudia, az Instagram-oldalunk szerkesztője.

Kis Petronella az Irodalmi Jelen legfiatalabb szerkesztője; az ifjúság lendületére szüksége is van, hiszen a kritikarovat szerkesztéséhez sok türelem és kötélidegrendszer kell. Rendezőnek készült, érdekli a színház, a francia nyelv, tavasszal érzi magát igazán jól, Csáth Géza azon műveivel foglalkozik doktori dolgozatában, amelyek a nagyközönség előtt kevésbé ismertek.

Megmosolyogtató nyelvi vétség a szószaporítás, mint „titokban csempészi át”; „pokoli infernó”; „irreális csoda”, de szórakoztatóbb a logikai bukfenc, például „elkezdődik az ördögi kör”; „a bejgli koncentrikus körei”; „a nosztalgia betetőzése a novella végén csúcsosodik ki”; – Hudy Árpáddal, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztőjével beszélgettünk a nyelv őrének fontos szerepéről, nyelvészeti és világirodalmi érdekességekről, Gómez Dáviláról és a hopi indián nyelvről, Aradról, Enyingről, Münchenről.

„A művészek, írók egy jó része toprongyos, magatehetetlen, önmenedzselés terén már-már önsorsrontó figura” – Regős Mátyás írót, költőt, előadóművészt Diósi Mária kérdezte irodalmi szövegekről, kétségeiről, félelmeiről, valamint Lóri és a halott állatok című művének jövőjéről.

Anyai ágon szépapja testvére volt Táncsics Mihály, Gogollal, Arannyal és Karinthyval készítene interjút, ha visszamehetne az időben, jelmeztervező szeretett volna lenni, végül a szerkesztésben találta meg önmagát, az egyedülléttől nem riad vissza, a természet közelsége és a havas, téli táj megnyugtatja ­­– Laik Eszter az Irodalmi Jelen műfordítás- és esszérovatát gondozza, illetve a Hónap alkotóját, vele beszélgettünk.

Csillagász szeretett volna lenni, egyik kedvenc virága a tulipán, különleges kapcsolat fűzi a macskákhoz, fiatalkorában sakkversenyeket nyert, a szellemi sportra édesapja tanította meg, kedveli a tengert és havasi tájat is - Bege Magdolnával, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettesével, a Nyugati Jelen napilap főszerkesztőjével beszélgettünk nemcsak a szerkesztői munkájáról. Interjúnkat különleges fotókkal illusztráltuk.

Különleges négylábú asszisztensei segítik az alkotói és szerkesztői munkájában, az íráshoz sok kávé és egy dolgozószoba szükséges, a munka akkor megy a legjobban, ha  felesége, Virág  a vele szemközti asztalnál dolgozik, a fiataloknak azt üzeni: „olvassanak többet, mint amennyit írnak”. – villáminterjú Bene Zoltánnal, az Irodalmi Jelen prózaszerkesztőjével.

Ratkó Józseftől jutott el Tandori Dezsőig, a népművelés szakon a bábkészítés- és mozgatás művészete bűvölte el, később gyerekrajzokon figyelte meg a formanyelv és rajznyelv alakulását, s míg költői univerzumában semmi sem lehetetlen, képzőművészként és fotósként mindig más-más színben látja a világot. – Vass Tibort szerkesztője, munkatársa, életműve egyik legjobb ismerője, Berka Attila kérdezte.

Szilágyi-Nagy Ildikóval többek közt önismeretről, erőszakmentességről, fiktív szerzőtársakról, szentről és profánról beszélgettünk – s persze megjelent és készülő műveiről.

E beszélgetést már lezártuk, amikor kiderült az örömteli hír: Varga Melinda József Attila-díjat kapott. Az elismerés szép fénypont a pályaíven: tizenöt éves korában jött el Gyergyóból, a szíve azóta is „ingázik” a falu nyugalma és a város nyüzsgése között, és ez verseiből is visszaköszön. Mióta pályakezdő tehetségeket mentorál a Kárpát-medencei Tehetséggondozóban, Budapesten is sokkal több időt tölt. S bár a karantén a költői énjének kedvező visszavonulás-elcsendesedés időszaka lett, tele van tervekkel, és Varga Melinda terveiből mindig különleges dolgok születnek. – A költőt, a szerkesztőt, a mentort kérdezte levélben Laik Eszter.

Márton Lászlóról nehéz elképzelni, hogy olykor pihen is. Pedig valamikor biztosan erőt kell gyűjteni a „mázsás” műfordítások és a súlyos témák ihlette regények között, de úgy tűnik, a pihenőidőben inkább drámákat ír. A hónap alkotóját arról kérdezgettük, miként csinálja mindezt.