– Regál című regényed új kiadásának különös aktualitást adnak napjaink történései. Te magad milyen belső stratégiával vészelted át a menekülttábort, volt-e valami módszered, ami segített a talpon maradásban, túlélésben?

– A menekülttáborban nincsenek stratégiák, hiszen a véletlennek teszi ki magát minden ottlakó. Célok vannak, de ezek megvalósulása is a véletlenen múlik. Ami a legfontosabb, soha ne add fel a reményt, még akkor sem, ha minden ellened szól.

Arra régen rájöttem, hogy valóban nem a történetmesélés érdekel elsősorban, hanem az, hogyan viszonyulunk mindahhoz, amit a sorsunk kimér ránk. Ahány ember, annyiféleképpen reagál ugyanarra a helyzetre. Mondok példát. Valaki megtudja magáról, hogy valamilyen betegség fogja meghatározni az életét. Nem hal bele, de bizonyos szabályrendszerhez kötötten kell a továbbiakban élnie. Van, aki ezen elkeseredik, van, aki rögtön elkezd számolgatni, tervezni, hogy mit lehet az adott rendszeren belül megtennie, elérnie. Azt hiszem, én a második típusba tartozom. Hamar alkalmazkodom helyzetekhez. Az is helyzet, amikor felmérem, hogy engem az érdekel, ami a történeten túl van. Hát akkor azt írjam, ami érdekel.

Mára „védjegyévé” vált kitűnő szonettkoszorúit egykor Lator László szigorú tolla javította. A kötött forma nála fegyelmező erő, egyébként pedig képes sok mindent „csakazértis” alapon véghez vinni: legyen az félmaraton, hegymászás vagy nehéz versformában komponálás. „Civilként” gyerekekkel foglalkozik, nagyon is felnőtt módra. Rajzolni viszont csak koalát tud, mint mondja, azt sem jól. – Vesztergom Andreával beszélgettünk.

Fecske Csaba költészete éppolyan sokoldalú, mint ő maga. A népies lírától az avantgárdon át a posztmodernig olvas és ismer szinte mindent a magyar irodalomból. A költészet mellett a barátságok éltetik, nemcsak Miskolcon, de országszerte nagyon sokan ismerik, olvassák. 1990-ben az élet „bepróbálkozott”, hogy kettétörje pályáját és őt magát – ám a sors nem tudta: ezt a költőt keményebb fából faragták annál, hogy feladja...

„Nyár tengerrel és tűző napsütéssel, tél hatalmas hóval, hegyekkel” ­– vallja Varga Melinda, az Irodalmi Jelen vers- és interjúrovatának szerkesztője, számos fiatal költő, prózaíró mentora. Milyen szavakkal jellemezné önmagát a költő, s kik azok, akiknek a legtöbbet köszönhet? – erről is kérdezte Szalai Klaudia, az Instagram-oldalunk szerkesztője.

Kis Petronella az Irodalmi Jelen legfiatalabb szerkesztője; az ifjúság lendületére szüksége is van, hiszen a kritikarovat szerkesztéséhez sok türelem és kötélidegrendszer kell. Rendezőnek készült, érdekli a színház, a francia nyelv, tavasszal érzi magát igazán jól, Csáth Géza azon műveivel foglalkozik doktori dolgozatában, amelyek a nagyközönség előtt kevésbé ismertek.

Megmosolyogtató nyelvi vétség a szószaporítás, mint „titokban csempészi át”; „pokoli infernó”; „irreális csoda”, de szórakoztatóbb a logikai bukfenc, például „elkezdődik az ördögi kör”; „a bejgli koncentrikus körei”; „a nosztalgia betetőzése a novella végén csúcsosodik ki”; – Hudy Árpáddal, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztőjével beszélgettünk a nyelv őrének fontos szerepéről, nyelvészeti és világirodalmi érdekességekről, Gómez Dáviláról és a hopi indián nyelvről, Aradról, Enyingről, Münchenről.

„A művészek, írók egy jó része toprongyos, magatehetetlen, önmenedzselés terén már-már önsorsrontó figura” – Regős Mátyás írót, költőt, előadóművészt Diósi Mária kérdezte irodalmi szövegekről, kétségeiről, félelmeiről, valamint Lóri és a halott állatok című művének jövőjéről.

Anyai ágon szépapja testvére volt Táncsics Mihály, Gogollal, Arannyal és Karinthyval készítene interjút, ha visszamehetne az időben, jelmeztervező szeretett volna lenni, végül a szerkesztésben találta meg önmagát, az egyedülléttől nem riad vissza, a természet közelsége és a havas, téli táj megnyugtatja ­­– Laik Eszter az Irodalmi Jelen műfordítás- és esszérovatát gondozza, illetve a Hónap alkotóját, vele beszélgettünk.

Csillagász szeretett volna lenni, egyik kedvenc virága a tulipán, különleges kapcsolat fűzi a macskákhoz, fiatalkorában sakkversenyeket nyert, a szellemi sportra édesapja tanította meg, kedveli a tengert és havasi tájat is - Bege Magdolnával, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettesével, a Nyugati Jelen napilap főszerkesztőjével beszélgettünk nemcsak a szerkesztői munkájáról. Interjúnkat különleges fotókkal illusztráltuk.

Különleges négylábú asszisztensei segítik az alkotói és szerkesztői munkájában, az íráshoz sok kávé és egy dolgozószoba szükséges, a munka akkor megy a legjobban, ha  felesége, Virág  a vele szemközti asztalnál dolgozik, a fiataloknak azt üzeni: „olvassanak többet, mint amennyit írnak”. – villáminterjú Bene Zoltánnal, az Irodalmi Jelen prózaszerkesztőjével.

Ratkó Józseftől jutott el Tandori Dezsőig, a népművelés szakon a bábkészítés- és mozgatás művészete bűvölte el, később gyerekrajzokon figyelte meg a formanyelv és rajznyelv alakulását, s míg költői univerzumában semmi sem lehetetlen, képzőművészként és fotósként mindig más-más színben látja a világot. – Vass Tibort szerkesztője, munkatársa, életműve egyik legjobb ismerője, Berka Attila kérdezte.

Szilágyi-Nagy Ildikóval többek közt önismeretről, erőszakmentességről, fiktív szerzőtársakról, szentről és profánról beszélgettünk – s persze megjelent és készülő műveiről.

E beszélgetést már lezártuk, amikor kiderült az örömteli hír: Varga Melinda József Attila-díjat kapott. Az elismerés szép fénypont a pályaíven: tizenöt éves korában jött el Gyergyóból, a szíve azóta is „ingázik” a falu nyugalma és a város nyüzsgése között, és ez verseiből is visszaköszön. Mióta pályakezdő tehetségeket mentorál a Kárpát-medencei Tehetséggondozóban, Budapesten is sokkal több időt tölt. S bár a karantén a költői énjének kedvező visszavonulás-elcsendesedés időszaka lett, tele van tervekkel, és Varga Melinda terveiből mindig különleges dolgok születnek. – A költőt, a szerkesztőt, a mentort kérdezte levélben Laik Eszter.

Márton Lászlóról nehéz elképzelni, hogy olykor pihen is. Pedig valamikor biztosan erőt kell gyűjteni a „mázsás” műfordítások és a súlyos témák ihlette regények között, de úgy tűnik, a pihenőidőben inkább drámákat ír. A hónap alkotóját arról kérdezgettük, miként csinálja mindezt.

„Amikor az Irodalmi Jelen korábbi számaiban olvashattam néhány részletet Gáspár Ferenc készülő regényéből, úgy tűnt, egy újabb Mátyás királyra emlékező mű születik. De amint sorról sorra, részletről részletre haladtam, világossá vált előttem, hogy ez a történet mégis inkább a címadó személyről, Galeottóról szól.” – Kovács katáng Ferenc jegyzete és interjúja.

Akkor éppen nem lehetett leírni a helységneveket magyarul. A kézirat már a nyomdában volt, amikor telefonált Egyed Péter, hogy utazzak fel Kolozsvárra, mert meg kell oldjuk a helyesírási problémákat. Kitaláltuk, hogy a városokat a nevük kezdőbetűje jelölje: K, mint Kolozsvár, Cs, mint Csíkszereda és így tovább…

Huszonkilenc évesen József Attila-díjat kapott, amelyet bőrszerkóban vett át. Idén Babérkoszorú-díjjal tüntették ki. Orbán János Dénessel beszélgettünk, aki jelenleg egy agresszív spielregényen, valamint egy kötetnyi Janus Pannonius-átköltésen dolgozik, és legszívesebben átírná a magyar irodalom tanításának kerettanterveit.

„Filmjeink nagy részét elemészti majd a felejtés, a jövő túllép rajtuk. Ám a digitális technikában az a csodálatos, hogy a kép másolata megegyezik a kép eredetijével. Az analóg technikában minden egyes másolattal tovább romlik a kép, míg a végén semmi más nem marad csak valami iszonyatos zaj, a reprodukció zöreje. A digitális technikával előállított képeknél nincsen semmilyen különbség az eredeti kép és annak tizedik másolata között. A jövő mozijában a múlt pillanatait újra lehet csomagolni, feltéve, ha a jövőben még érdekelni fog valakit az olyan passzív időtöltés, amilyen a mozi.” – mondta nekünk néhány évvel ezelőtt Mike Hoolboom, kanadai montázs és filmrendező, aki - többek között - sajátos fringe-filmjével Madonna, Michael Jackson, és más sztárok klipjeit értelmezte újra. Az esszével felérő interjút, melyet Aponyi Noémi készített, most teljes változatában, képekkel, és videókkal együtt két részletben közöljük.

„Amikor fiatal voltam, azt képzeltem, elég, ha megnézem, megnézzük ezeket a filmeket ahhoz, hogy egy más, egy jobb emberi lény alakulhasson ki. Egy érzékenyebb, nyitottabb ember, mert ez igazán a lényeges, kinyitni, és nyitottnak maradni. Elkezdtem filmezni, és lassan, túl lassan rájöttem, álmaink és a valóság iszonyú messze áll egymástól.” - interjú Mike Hoolboommal, kanadai montázs és filmrendezővel. Második rész.